azt is, miért fordított hátat neked a saját fiad.

Aznap este még hosszú órákon át vitatkoztak. Nem szakítottak azonnal, nem csapódott be rögtön végleg mögöttük az ajtó, de valami jóvátehetetlenül megrepedt közöttük. Lilla előtt lehullott a lepel: a magabiztosnak, erősnek és határozottnak tűnő üzletember mögött valójában egy önimádó, parancsoláshoz szokott férfi állt, aki képtelen volt elviselni, ha valami kicsúszott az irányítása alól. Gábor pedig ugyanazon az estén keserűen megérezte, amit addig nem akart tudomásul venni: ha nem ömlik többé a pénz ajándékokra, vacsorákra, luxusra és csillogásra, akkor kettejük között nem marad más, csak nyomasztó üresség.

Néhány nappal később Júlia telefonja megcsörrent. Az édesanyja, Teréz hívta, aki Keszthely közelében, egy békés kisváros régi házában élt. A házhoz tágas udvar tartozott, a terasz mellett nagy dézsákban citromfák álltak, és minden olyan csendes volt ott, mintha a világ zaja nem is érhetne el odáig.

— Kislányom, mindent megtudtam — szólalt meg Teréz szelíd, mégis határozott hangon. — Miért akarjátok ezt az egészet ketten, egyedül végigcsinálni?

— Megvagyunk, anya — felelte Júlia, de a hangjában ott bujkált a fáradtság.

— Tudom, hogy erősek vagytok. De ez nem jelenti azt, hogy mindig mindent egyedül kell kibírnotok. Itt van helyetek. Igazi otthonotok lenne nálam. Márk itt be tudná fejezni a tanévet, van jó iskola, kosárcsapat is működik, nekem pedig jól jönne, ha nem lennék ennyit egyedül. Te úgyis távmunkában dolgozol. Nem kell többé senkinek bizonygatnotok semmit.

Júlia letette a telefont az asztalra, és ránézett a fiára. Márk egy darabig hallgatott, aztán ő volt az, aki kimondta azt, amit mindketten kerülgettek.

— Mi lenne, ha elmennénk?

Júlia meglepetten nézett rá.

— Te tényleg ezt szeretnéd?

— Igen — bólintott a fiú. — A nagyinál van hely. Nem kellene minden nap a fél városon átvergődnünk. És… talán most tényleg lehetne egy új kezdetünk. Nem akarom elszalasztani.

A döntés ezzel megszületett. Júlia nem halogatta tovább azt sem, amit már régóta meg kellett volna tennie: beadta a válókeresetet. Nem üres vádaskodással állt elő, hanem iratokkal, üzenetekkel, képernyőfotókkal. Csatolta azokat a bizonyítékokat is, amelyekből kiderült, hogy Gábor pénzzel próbálta rávenni a főbérlőt, tegye őket utcára, és dokumentálta azt is, milyen körülmények között veszítette el jogtalanul az állását.

Amikor Gábor kézhez kapta a bírósági iratokat, őrjöngve telefonált.

— Most komolyan háborút akarsz indítani ellenem?! — üvöltötte, alig leplezett dühvel.

Júlia hangja azonban olyan nyugodt volt, hogy az jobban megijesztette, mint bármilyen kiabálás.

— Nem háborúzni akarok. Csak véget vetek a házasságunknak.

— Ezt még nagyon meg fogod bánni!

— Ezt már egyszer mondtad — válaszolta Júlia halkan. — Akkor is, amikor azt hitted, a pénzed nélkül semmit sem érek.

A vonal túlsó végén néhány másodpercig néma csend lett.

— Júlia…

— Soha többé ne avatkozz bele a munkámba. És Márk életébe se próbálj belenyúlni. Innentől mindent az ügyvédek intéznek.