Júlia visszatolta elé a borítékot.

— Tartsd meg.

— Anya…

— Segíthetsz tovább, ha a jegyeid nem romlanak, de ez a pénz a tiéd.

Márk makacs mozdulattal újra az anyja felé tolta a borítékot.

— Akkor felezzük el.

Júlia a könnyein keresztül nevetett fel.

— Javíthatatlanul makacs vagy.

— Valószínűleg mindkettőtöktől örököltem.

Hetek óta először nevettek együtt igazán.

Lassan, alig észrevehetően fordulni kezdett a szerencséjük. Egy kisebb iroda, amely ügyvédi anyagok digitalizálásával és rendszerezésével foglalkozott, távmunkában alkalmazta Júliát. A fizetése messze elmaradt attól, amit Gábor valaha hazavitt, de arra elég volt, hogy ne kelljen minden nap rettegve számolgatnia. Nem sokkal később saját megbízói is akadtak. Rájött, hogy kiválóan tud aktákat rendszerezni, szerződéseket átnézni, adatbázisokat építeni, ügyviteli káoszt rendbe tenni — sokkal hozzáértőbben, mint ahogy azt Gábor valaha is elhitette vele.

Minden egyes átutalás, amely a saját számlájára érkezett, különös büszkeséggel töltötte el. Nem az összeg nagysága miatt. Hanem azért, amit jelentett. Azt, hogy képes megállni a saját lábán.

Miközben Júlia apránként új életet épített, Gábor lakásában egészen másként alakultak a dolgok, mint ahogyan ő elképzelte. Lilla azt hitte, az együttélés drága vacsorákból, elegáns utazásokból és gondtalan vásárlásokból áll majd. Alighogy beköltözött, máris új dizájnerkanapét követelt, aztán az étkező teljes átalakításáról kezdett beszélni, később pedig arról áradozott, milyen jó lenne egy fényűző adriai nyaralás Dubrovnik környékén.

— Ez a lakás borzasztóan régimódi — zsörtölődött. — Muszáj végre a saját képünkre formálnunk.

Gábor mindent kifizetett, de a várt elégtétel valahogy elmaradt. A fia üresen maradt szobája ugyanúgy állt, érintetlenül, ahogy Márk maga mögött hagyta.

Néha, amikor éjszaka nem jött álom a szemére, Gábor halkan benyitott a fiú szobájába. Megállt a küszöbön, és hosszú percekig nézte az íróasztalt, a kosárlabdakupákat, meg azt a régi fényképet, amelyen még hárman mosolyogtak egy boldognak hitt nyaraláson. Többször is próbálta felhívni Márkot, de a fiú többnyire fel sem vette. Ha mégis, a beszélgetés szinte azonnal véget ért.

— Pénz kell?
— Nem.
— Elvigyelek valahová?
— Nem.
— Szükséged van valamire?
— Nincs.

Gábor teljesen tanácstalanná vált. Apaságát éveken át olyan dolgokra építette, amelyeket meg lehetett venni: ruhákra, kütyükre, utazásokra, drága ajándékokra. Most azonban, hogy a fia elutasította a pénzét, hirtelen kiderült, mennyire kevés valódi szava maradt hozzá.

Majdnem két hónap telt el. Márk életét felforgatta a költözés, a hosszú iskolába járás és a munka az üzletben, mégsem hagyott ki egyetlen fontos kosárlabdaedzést sem. A csapata végül bejutott a megyei bajnokság döntőjébe. Júlia pedig megígérte neki, hogy ott lesz a lelátón.

Aznap délután a sportcsarnok zsúfolásig megtelt diákokkal, tanárokkal, szülőkkel és rokonokkal. Júlia jó előre érkezett, hogy olyan helyet találjon, ahonnan akadálytalanul láthatja a pályát. Amikor Márk mezben kifutott a többiek után, első dolga volt végigpásztázni a lelátót. A tekintete pillanatok alatt megtalálta az anyját. Júlia felemelte mindkét hüvelykujját, és biztatóan rámosolygott.