A bútorokon vékony porréteg ült. A konyhai csap folyamatosan csepegett, a gázkazánnak rég esedékes lett volna egy alapos ellenőrzés, és az egyik ablak csak akkor záródott rendesen, ha az ember vállal nekifeszült. Mégis, amikor Júlia az első reggelen kitárta az ablakokat, és a meleg napfény végigömlött a szobán, olyasmit érzett, amit hosszú évek óta nem: békét.

Senki nem kérte számon, mire költött. Senki nem figyelte, hová megy. Senki nem éreztette vele, hogy más pénzéből él, és ezért hálásnak kellene lennie minden falatért, minden megvett kabátért, minden befizetett számláért.

Márk egészen másként fogta fel a változást. Számára az egész olyan volt, mint egy kihívás. Kigyomlálta a kertet, videókból próbálta kitalálni, hogyan lehet megszerelni a csöpögő csövet, és szerszámokat kért kölcsön a szomszédoktól.

— Nem kell mindent neked csinálnod — szólt rá Júlia aggódva, amikor meglátta, hogy a fiú térdig porosan mászik elő a mosogató alól.

— Valakinek meg kell — felelte Márk, és a kezét törölgette egy rongyba.

— Tizenhat éves vagy.

— Pontosan. Elég idős ahhoz, hogy vállaljak valami felelősséget.

Júlia elmosolyodott, de a mosoly mögött egyre erősebben gyötörték a gondok. Napról napra újabb önéletrajzokat küldött el, jelentkezési lapokat töltött ki, telefonhívásokat intézett. A válaszok többsége elutasítás volt, vagy olyan ajánlat, amelyet a hosszú utazási idő és Márk iskolája mellett képtelenség lett volna elvállalni. A félretett pénzük rohamosan fogyott. Júlia igyekezett úgy tenni, mintha kézben tartaná a dolgokat, de a fia pontosan látta, hogyan osztja be fillérre a pénzt élelmiszerre, buszbérletre, villanyra, vízre és minden egyéb számlára.

Egyik délután Márk majdnem két órával később ért haza, mint szokott.

— Hol voltál? — kérdezte Júlia, amint belépett.

— A többiekkel dolgoztunk egy iskolai projekten — felelte a fiú túl gyorsan.

Júlia hinni akart neki. Nagyon is. De a magyarázat másnap, majd harmadnap is ugyanígy hangzott el. Aztán pénteken Márk egy zacskó friss péksüteménnyel és egy fehér borítékkal állított haza. A borítékot letette az anyja elé az asztalra.

— Mielőtt mérges lennél, kérlek, hallgass végig.

Júlia felnyitotta. Pénz volt benne.

— Ez honnan van? — kérdezte halkan.

— Levente szüleinek papír-írószer boltjában segítek délutánonként.

Júlia elkerekedett szemmel nézett rá.

— Te dolgozol?

— Csak pár órát. Dokumentumokat nyomtatok, árut pakolok, segítek a számítógépeknél, néha beállok a pénztárba. Semmi veszélyes.

— Márk, neked most egyetlen dolgod van: tanulni!

— Tanulok is.

— Én vagyok az anyád. Az én feladatom gondoskodni rólad.

A fiú egy pillanatra elhallgatott. Aztán sokkal halkabban válaszolt:

— Évekig te gondoskodtál rólam. Engedd meg, hogy most egy kicsit én is visszaadjak belőle valamit.

Ezek a szavak áttörték Júlia minden önuralmát. Nem azért, mert azt akarta volna, hogy a kiskorú fia munkát vállaljon. Hanem azért, mert a helyzet fájdalmasan éles ellentétet mutatott Gáborral. Egy felnőtt férfi arra használta a vagyonát, hogy lerombolja az életüket. Egy tizenhat éves fiú pedig a csekély keresetéből próbálta újraépíteni ugyanazt.