— Három napon belül ki kell költözniük — közölte. — Eladom a lakást.

Júlia úgy érezte, mintha kicsúszna a lába alól a talaj. Munka nélkül, egyre fogyó megtakarítással szinte lehetetlennek tűnt ilyen rövid idő alatt új helyet találniuk.

Az éjszaka nagy részét a gép előtt töltötte. Lakáshirdetéseket böngészett, üzeneteket írt, telefonált, reménykedett. De friss munkáltatói igazolás nélkül minden főbérlő sorra elutasította.

Márk éppen ragasztószalaggal zárta le az egyik kartondobozt, amikor Júlia telefonja megrezzent az asztalon. A kijelzőn a főbérlő neve villant fel. Az üzenetet a férfi szinte azonnal törölte, mintha megbánta volna, hogy elküldte, ám az előnézet még ott maradt a lezárt képernyőn.

„Júlia asszony, kérem, bocsásson meg. Nem bírom tovább a lelkiismeret-furdalást. A férje nagyjából hatszázezer forintot adott nekem azért, hogy még a hónap vége előtt kitegyem önöket. Azt kérte, mondjam azt, hogy eladom a lakást. A teljes kauciót azonnal visszautalom.”

Júlia egyszer elolvasta. Aztán még egyszer. Harmadszor már remegő kézzel futotta át a sorokat. Ettől a pillanattól kezdve nem maradt benne semmiféle kétely.

Gábor nem egyszerűen hűtlen volt hozzá. Tudatosan, számító módon használta a pénzét arra, hogy a saját fia anyját megfossza a munkájától, az otthonától, és végső soron a biztonságától is.

Márk azonnal elővette a telefonját, és lefotózta a képernyőt.

— Ezt mentsd el több helyre is — mondta komoran.

— Minek? — kérdezte Júlia elcsukló hangon.

— Mert eljön majd az idő, amikor azt fogja állítani, hogy fogalma sem volt az egészről.

Júlia a tenyerébe temette az arcát. Amióta eljött Gábortól, először tört rá igazán a nyers, bénító félelem. Nem az a fajta aggodalom, amelyet el lehet nyomni néhány mély levegővel, hanem az, amelyik a mellkas közepébe ül, és nem engedi, hogy az ember tisztán gondolkodjon.

— Lehet, hogy neked vissza kellene menned apádhoz, amíg én valahogy megoldom ezt — suttogta.

Márk azonnal megrázta a fejét.

— Pontosan ezt akarja elérni.

Azzal előhúzta a saját mobilját, és megnyitott rajta egy üzenetváltást.

— Már találtam nekünk helyet.

A legjobb barátja szüleinek volt egy apró, régóta üresen álló házikója a város szélén. Csak ritkán mentek ki oda hétvégenként, inkább afféle elfeledett családi menedék volt, semmint valódi nyaraló. Volt benne villany, vezetékes víz, két szoba, és még egy kis kert is tartozott hozzá. Azt mondták, az első hónapokban egyetlen forint bérleti díjat sem kérnek.

Júliából kitört a sírás. Márk odalépett hozzá, és olyan erősen ölelte át, mintha a saját karjával akarná összetartani az anyja széteső világát.

— A kényelmet elveheti tőlünk, anya — mondta halkan. — De azt nem fogja elérni, hogy megalázkodva visszakússzunk hozzá.

Pirkadatkor már a dobozaikat pakolták. Egyikük sem sejthette akkor, hogy ez a szerény kis ház lesz az a hely, ahol az életük egészen új irányt vesz.

Az új otthonuknak alig volt köze ahhoz a kényelemhez, amelyet korábban megszoktak. A város peremén, egy csendes, félreeső telepen állt, egy kavicsos, kátyús mellékút végén. Délutánonként árusok kiáltásai keveredtek a kutyák ugatásával, esténként pedig a szomszédos kertekből beszélgetések, rádióhangok és edénycsörgés szűrődött át.