Viktória tért magához elsőként.

— Minek az elnöke?

András válaszolt helyettem.

— Az Altavista Csoport igazgatótanácsának elnöke.

Gergő idegesen felnevetett.

— Nem… ez biztosan valami félreértés.

András komoly arccal nézett rá.

— Nincs félreértés.

— De hát ő egy irodában dolgozik. Háromszázötvenezer forintot keres.

Ránéztem.

— Ez igaz.

— Akkor… ez most mégis mit jelent?

— A fizetésem az alapítványnál valóban háromszázötvenezer forint volt. Csak azt nem mondtam soha, hogy ez az összeg jelentené a teljes vagyonomat.

Gergő kinyitotta a száját.

De egyetlen hang sem jött ki rajta.

András higgadtan hozzátette:

— Az Altavista Csoport több vállalatot irányít. Ezek között van az a cég is, ahol ön alkalmazásban áll.

Gergő arcából minden szín kifutott.

Erzsébet tett felém egy lépést.

— Ez mind a tiéd?

— Az igazgatótanács elnöke és részvényes vagyok — feleltem. — Egy vállalatcsoport vezetéséhez nem szükséges minden egyes céget személyesen birtokolni.

— És ezt miért nem mondtad el nekünk soha?

Furcsának éreztem a kérdést.

— Mert amikor hozzámentem Gergőhöz, azt akartam megtudni, tudok-e olyan életet építeni, amelyben nem a családnevem és nem a pénzem számít a legtöbbet.

Gergő úgy bámult rám, mintha egy teljesen idegen nő állna előtte.

— Lilla… te segítettél nekem az előléptetéseimben?

— Nem úgy, ahogy most gondolod.

Csak annyit magyaráztam el neki, amennyit tudnia kellett.

Igen, kértem, hogy az értékeléseit tisztességesen végezzék el.

Igen, néhány projekt esetében elértem, hogy újra megvizsgálják a munkáját.

De soha nem rendeltem el az előléptetését, és senkit nem kényszerítettem arra, hogy alkalmazza vagy feljebb juttassa.

— Ha jól dolgoztál, azt kértem, hogy ismerjék el. Ha pedig hibáztál, rád is ugyanazok a szabályok vonatkozzanak, mint mindenki másra.

Gergő lesütötte a szemét.

Hirtelen sok minden a helyére került benne.

Tárgyalások, amelyek valami rejtélyes okból újra megnyíltak előtte.

Projektek, amelyeknél második lehetőséget kapott.

Azok az esték, amikor órákon át telefonáltam a dolgozószobában, és csak annyit mondtam, hogy „munkaügyi megbeszélésem” van.

Három éven át egyszer sem hazudtam neki.

Ő volt az, aki magától elhitte, hogy egy csendes, visszafogott nő szükségszerűen erőtlen is.

— Lilla, várj…

— Ülésünk van — vágott közbe András.

Bólintottam.

Még be sem szálltam az autóba, amikor Gergő újra utánam szólt.

— Miért nem mondtad el akkor, amikor kértem a válást?

Utoljára fordultam felé.

— Mert a házasságunk már akkor véget ért, ha neked előbb tudnod kellett, mennyi pénzem van ahhoz, hogy eldöntsd, érdemes vagyok-e arra, hogy a feleséged legyek.

Beszálltam.

Útközben rezegni kezdett a telefonom.

Gergő.

Egyszer.

Aztán még egyszer.

Majd harmadszor is.

Letiltottam a számát.

András, aki elöl ült, hátrafordult felém.

— Szeretné, hogy tegyünk valamit a munkahelyi helyzetével kapcsolatban?

— Igen.

Rám nézett.

— Mondja, mit kíván.

— Semmi rendkívülit. Ha megérdemli a pozícióját, tartsa meg. Ha viszont megszegte a vállalati szabályokat, akkor ugyanúgy vállalja érte a felelősséget, mint bárki más.

Két héttel később elindult a szokásos negyedéves teljesítményfelülvizsgálat.