Végül nemet mondott.

Nem azért, mert én kértem.

Hanem mert azt mondta: nem akar olyan életet, amelyben csak éjszakára esik haza, aludni.

Körülbelül egy hónap múlva Katalin meghívott minket ebédre.

Amikor megérkeztünk, Zoltán a konyhában állt, kötényt kötött maga elé, és egy nagy lábast tartott a kezében.

Levente úgy torpant meg, mintha rossz lakásba nyitott volna be.

– Apa… te főzöl?

Zoltán mogorván felé pillantott.

– Ne vigyorogj.

Katalin a pult mellett állt, és alig tudta leplezni a mosolyát.

– Halászlevet készít.

– Apa világéletében utált főzni.

– Most is utálok – dünnyögte Zoltán. – De anyád szerint negyven év házasság után talán nem ártana, ha három ételt meg tudnék csinálni egyedül.

Leültünk az asztalhoz.

Ebéd közben Zoltán egyszer csak köhintett egyet.

– Fiam.

– Tessék?

– Anyád mondta, hogy nálatok is akadt mostanában egy kis… nézeteltérés.

– Így is lehet nevezni.

Zoltán nem nézett fel azonnal. A tányérját bámulta, mintha onnan olvasná ki a mondatokat.

– Én nagyon sokáig abban a hitben éltem, hogy férfiként az a feladatom, hogy pénzt hozzak haza. Aztán valahogy kiderült, hogy az asszony többet keres nálam. Csak nekem kényelmesebb volt úgy tenni, mintha ezt nem venném észre.

Katalin felhúzta a szemöldökét.

– Ezt most tényleg te mondtad ki hangosan?

– Ki bizony.

Levente elmosolyodott.

Aztán rám nézett.

Nem lett belőle nagy, ünnepélyes jelenet.

Nem hangzott el könnyek között elmondott bocsánatkérés.

Egyszerűen csak az asztal alatt megkereste a kezemet, és megszorította.

Hazafelé, az autóban szólalt meg újra.

– Anyámnak igaza volt.

– Miben?

– Abban, hogy két dolgot teljesen összemostam.

– A feleséget és a házvezetőnőt?

– Azt is.

Egy ideig csendben vezetett.

– De inkább abban, hogy azt képzeltem: ha valaki szeret, akkor magától értetődő, hogy mindent megtesz értem.

– És most már máshogy látod?

Éppen pirosat kaptunk. Levente felém fordította a fejét.

– Most azt gondolom, hogy attól, mert valaki szeret, még nem köteles úgy könnyebbé tenni az én napjaimat, hogy közben az övé egyre nehezebb legyen.

Eltelt néhány hónap.

Nem váltunk tökéletes házaspárrá.

Ma is vannak vitáink.

Levente időnként még mindig a nappaliban felejti a bögréjét.

Én pedig néha továbbra is inkább megcsinálok valamit helyette, csak mert nincs türelmem kivárni, amíg ő észbe kap.

De már észrevesszük.

Mind a ketten.

A legmeglepőbb változás azonban nem is nálunk történt.

Egyik este Katalin telefonált.

Már akkor nevetett, amikor beleszólt.

– Képzeld, apád vett egy robotporszívót.

– Zoltán?

– Ő hát.

– Magától?

– Azt mondta, ha porszívózni továbbra sincs kedve, akkor legalább megteremti a feltételeit annak, hogy ne neki kelljen.

A háttérből meghallottam Zoltán bosszús hangját:

– Ne add elő szebben, mint ahogy volt!

Katalin erre még hangosabban nevetett.

Miután letettem, Levente a konyhában állt. Két bögrébe teát öntött, aztán az egyiket elém tette.

– Mézet kérsz bele?

– Igen.

– Citromot?

– Egy keveset.

Leült mellém.

És valamiért eszembe jutott az a vasárnap, amikor Katalin először kimondta azt a bizonyos mondatot.

Akkor még azt hittem, engem akar megvédeni.

Csak később értettem meg, hogy valójában a harminc évvel fiatalabb önmagához beszélt.

És talán Leventét sem megalázni akarta.

Inkább megállítani, amíg még lehet.

Mielőtt egy rossz beidegződésből szerep lesz.

A szerepből kimondatlan szabály.

A szabályból pedig olyan házasság, ahol két ember közül az egyik már nem társ többé, csak láthatatlan háttér, amely nélkül semmi nem működik.

Levente ekkor észrevette a saját bögréjét a dohányzóasztalon.

Felállt, kézbe vette, és kivitte a konyhába.

Nem mondtam rá semmit.

Nem is volt rá szükség.