„Inkább annak örülj, hogy itt tartalak” — Gábor úr hideg biccentése, Eszter némán visszaül a besüppedt székre
Ez az alázás fájdalmasan igazságtalan és kimerítő.
– Eszter, gyere be egy percre.
Letettem a jelentést, amely fölött reggel hét óta görnyedtem. A bögrében a kávé már rég kihűlt; még egy kortyra sem jutott időm. Gábor úr az irodája ajtajában állt, a kisujján forgatta a pecsétgyűrűjét, és valahová a fejem fölé nézett. Mindig így nézett az emberre: pontosabban nem is rá, hanem mögé. Mintha az illető üvegből volna.
Négy éve kaptam utoljára fizetésemelést. Kétszázhetvenkétezer forint. Azóta egyetlen fillérrel sem lett több. Nyolc alkalommal léptem be ebbe az irodába számokkal, kimutatásokkal, grafikonokkal felszerelkezve. És nyolcszor hallottam ugyanazt.
– Ülj le – biccentett a székre. – Láttam a negyedéves beszámolót. Nem rossz. De te is pontosan tudod, hogy most nem alkalmas az idő a bérek újratárgyalására.
Leültem. A kárpit alatt a szék ülőkéje már besüppedt; annyiszor ültem rajta, hogy minden mélyedését ismertem.
– Gábor úr, az ügyfeleim tavaly nagyjából ötvenhatmillió forint bevételt hoztak a cégnek. Három stratégiai szerződés teljes egészében az én kezemben van. Tizenkét kisebb partner szintén. Nyolcadik éve viszem őket.
Felemelte a tenyerét. A lámpafény megcsillant a gyűrűjén.
– Eszterkém, ne kezdd el megint. Jó munkaerő vagy, ezt senki sem vitatja. De látod, milyen most a piac. Inkább annak örülj, hogy itt tartalak.
Örülj neki. Az elmúlt fél évben harmadszor mondta ezt. És bennem minden alkalommal összerándult valami. Nem sértettségből. Nem is dühből. Inkább a kimerültségtől. Olyan érzés volt, mintha évek óta egy fogantyú nélküli bőröndöt cipelnél, aztán valaki közölné: légy hálás, hogy egyáltalán kaptál bőröndöt.
Az asztalomon egy kaktusz állt. Apró növény, repedt agyagcserépben. Akkor hoztam magammal, amikor felvettek ide, nyolc évvel korábban. Túlélt három költözést az irodák között, két felújítást és egy beázást a plafon felől. Rajtam kívül ez volt az egyetlen élő dolog a munkahelyemen.
Visszamentem az asztalomhoz, megnyitottam a fájlt, és folytattam a munkát.
Mi van, ha igaza van? Ha tényleg ilyen könnyen lecserélhető vagyok?
Este busszal zötykölődtem haza. Az ablakon túl elmosódott fényfoltok úsztak, az üveg minden kátyúnál megremegett. A mellettem ülő nő elaludt, a válaszfalnak dőlve. Én a kezemet néztem: rövidre vágott körmök, kiszáradt bőr. Ujjak, amelyek nyolc éve gépeltek, telefonáltak, számoltak. Ötvenhatmillió forintnyi forgalom ezekkel a kezekkel.
Havi kétszázhetvenkétezer forintért.
Otthon megmelegítettem a tegnapi levest, és állva ettem meg a tűzhely mellett. A fiam már felnőtt, külön él. A lakás csöndes volt. Csak a hűtő zúgott, meg valahol a fal túloldalán motyogott a szomszédok tévéje.
Elmostam a tányért. Betettem a szárítóba. Aztán arra gondoltam: holnap megint ugyanez. Holnapután is. Egy hónap múlva is.
Négy éve ugyanaz a kör.
Lilla szeptemberben került hozzánk.
Gábor úr a reggeli rövid megbeszélésen mutatta be: „Új menedzser, erősíteni fogja az osztályt.” Harminckét éves volt, fehér blúzban, a cipősarka élesen kopogott a járólapon: kopp-kopp-kopp. A mosolya pedig olyan volt, hogy az embernek kedve támadt ellenőrizni, megvan-e még a pénztárcája.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz