Ekkor rám pillantott.

– Múlt vasárnap Lillát néztem. És mintha a harminc évvel ezelőtti önmagamat láttam volna.

Levente hirtelen felpattant.

– Elég volt.

– Nem, fiam. Most nem lesz elég.

– Nem fogsz idejönni, és megmondani nekem, hogyan éljek a saját lakásomban.

– A közös lakásotokban – javította ki Katalin.

– Teljesen mindegy.

– Egyáltalán nem mindegy.

Levente ekkor felém fordult.

– Te hívtad ide ezért?

– Fogalmam sem volt, miről akar majd beszélni.

Ez igaz volt.

De Levente tekintetéből láttam, hogy nem hisz nekem.

Felkapta a pulóverét, és szó nélkül elment. Az ajtó akkorát csattant mögötte, hogy a falon megremegett az egyik képkeret.

Katalin sokáig némán ült.

– Lehet, hogy ezt nem így kellett volna – mondta végül.

– De – feleltem halkan. – Így kellett.

Levente estig nem jött haza.

Aztán másnap délig sem.

Csak egy üzenetet küldött: Ákosnál alszik.

A házasságunk alatt ez volt az első alkalom, hogy egy vita után nem jött haza éjszakára.

Vasárnap délután jelent meg újra. Kimerültnek tűnt, mintha nem sokat aludt volna.

– Beszélnünk kell – mondta.

Leültünk a nappaliban.

– Tegnap Ákoséknál voltam – kezdte.

– Tudom.

– Reggel felkeltem, és Ákos kávét főzött. Utána összeszedte a gyerekek után a holmikat, berakta a mosást, és közben még reggelit is készített.

Nem szóltam közbe.

– Először kinevettem. Azt mondtam neki, hogy teljesen papucs lett.

Megfeszült bennem valami.

– Aztán megkérdezte, hogy én mit csinálok otthon.

Levente lehajtotta a fejét.

– És rájöttem, hogy erre nincs igazán válaszom.

Egy pillanatra azt hittem, innentől minden egyszerű lesz.

Hogy most jön a bocsánatkérés.

A nagy felismerés.

A filmes kibékülés.

De az élet ritkán működik ilyen tisztán.

Az első két hét kifejezetten nehéz volt.

Levente tényleg próbált részt venni a dolgokban, csakhogy minden aprósághoz engem kérdezett.

Melyik programmal kell mosni a törölközőket?

Hol tartjuk az ablaktisztítót?

Mit hozzon a boltból?

Mennyi ideig fő a rizs?

Három nap után elszakadt bennem a cérna.

– Nem vagyok a használati útmutatód.

– Csak megkérdeztem.

– Ott a Google.

Megbántódott.

Néhány nappal később azon vesztünk össze, hogy szerinte ő már „rengeteget csinál”, én pedig miért nem tudok ezért hálásabb lenni.

– Levente, most tényleg azért vársz dicséretet, mert kiteregetted a kettőnk ruháit?

– Legalább észrevehetnéd.

– Én öt éve csinálom ugyanezt. Te hányszor vetted észre?

Erre nem tudott mit felelni.

A valódi változás végül nem is a mosogatónál vagy a szennyeskosár mellett kezdődött.

Hanem egy keddi estén, amikor Levente hazaért, és megállt előttem.

Letett az asztalra egy összehajtott lapot.

– Ez micsoda?

– Állásajánlat – felelte.

Egy pillanatra nem is tudtam mit mondani.

– Neked küldték?

– Igen.

A fizetés magasabb volt.

Nem kicsit. Sokkal.

Csakhogy hetente három napot vidéken kellett volna töltenie, és a munkaidő is jóval hosszabb lett volna.

– El fogod fogadni?

Levente nem válaszolt rögtön. Sokáig csak nézte a papírt.

– Pár éve gondolkodás nélkül igent mondtam volna.

– És most?

– Most először az jutott eszembe, hogy akkor megint minden a te nyakadba szakadna.

Ez volt az első pillanat, amikor nem nekem kellett kimondanom azt, amit addig mindig én magyaráztam.