– A szennyesben öt is van.

– És akkor?

– A mosógép ugyanott áll, ahol eddig.

Úgy meredt rám, mintha hirtelen valami ismeretlen nyelven szólaltam volna meg.

Pénteken felhívott Katalin.

– Átmehetek holnap hozzátok?

– Persze.

– Levente otthon lesz?

– Délelőtt igen.

– Akkor jó.

A hangjában volt valami szokatlanul eltökélt.

Szombaton pontosan tízkor meg is érkezett. Most nem hozott süteményt, sem levest, mint máskor szokott. Egy vastag, szürke irattartó mappát szorított a hóna alatt.

Levente a konyhaasztalnál ült.

– Mi ez? – kérdezte.

Katalin levette a kabátját.

– Beszélnünk kell.

Először azt hittem, valami családi dologról van szó.

Betegségről.

Pénzről.

Esetleg örökségről.

Katalin azonban szó nélkül Levente elé tette a dossziét.

– Emlékszel, amikor apád tavaly novemberben hazakerült a műtét után?

Levente bólintott.

– Persze.

– Ki ápolta hat héten át?

– Te.

– Így van.

Levente homloka ráncba szaladt.

– És?

Katalin kihúzott magának egy széket.

– Hat hétig segítettem neki felkelni, mosakodni, bevenni a gyógyszereit. Főztem rá, mostam rá, időpontokat egyeztettem az orvosokkal. Éjszakánként háromszor is felkeltem hozzá.

– Anya, ezt tudom. De ennek mi köze van most hozzánk?

– Az, hogy amikor végre egy kicsit jobban lett, egyik este rám nézett, és azt mondta: „Kati, igazán ideje lenne már rendesen kitakarítani, mert nagyon elengedted a lakást.”

Néma csend telepedett a konyhára.

Én Katalin arcát figyeltem.

Akkor értettem meg igazán, miért érintette ennyire mélyen ez az egész.

– Akkor hatvanegy éves voltam – folytatta halkan. – Negyven év házasság után. És abban a pillanatban jöttem rá, hogy nem csak ő szokta meg, hogy mindent elvégzek helyette. Én magam neveltem rá erre.

Levente hátradőlt.

– Apa mindig is ilyen ember volt.

– Igen – bólintott Katalin. – Csakhogy te is egyre inkább ugyanabba az irányba mész.

– Ez azért elég erős.

– Nem, Levente. Pontosan ez történik.

Katalin ekkor szétnyitotta a magával hozott mappát. Papírok csúsztak elő belőle: régi bérjegyzékek, számlakivonatok, befizetési igazolások.

– Tudod, mennyit keresett apád, amikor még gyerek voltál?

– Honnan tudnám?

– És azt tudod, én mennyit vittem haza?

Levente csak vállat vont.

– Anya, mire akarsz ezzel kilyukadni?

– Arra, hogy majdnem két évtizeden át én kerestem többet.

Levente hitetlenkedve felnevetett.

– Te?

Katalin arca abban a pillanatban megkeményedett.

– Látod? Éppen ezért hoztam el ezeket.

Aztán elmesélte, hogy a kilencvenes évek végétől egy gyógyszer-nagykereskedésnél dolgozott, először adminisztratív vezetőként, később területi koordinátorként. Amikor Levente kicsi volt, gyakran járt vidékre, sokszor túlórázott, és hosszú éveken át az ő fizetéséből törlesztették a lakáshitelt.

Csakhogy odahaza erről soha nem esett szó.

A családi legendában mindig az apa maradt a „kenyérkereső”.

Katalin pedig az az anya, aki „összetartotta a házat”.

– Tudod, miért hagytam, hogy így legyen? – kérdezte csendesen.

Levente nem válaszolt.

– Mert kényelmesebb volt. Ha apád kijelentette, hogy ez férfimunka, az meg asszonyi feladat, én inkább ráhagytam. Minek nyitni egy újabb vitát? Hamarabb megfőztem az ebédet, mint hogy végigbeszéljük, kinek kellene. Gyorsabb volt elmosogatni, mint hallgatni a nagy sóhajtozását.