Aznap Katalin ebéd után nem időzött nálunk sokáig. Mielőtt elindult volna, az előszobában félrehúzott.

– Neheztelsz rám? – kérdezte csendesen.

– Miért neheztelnék?

– Amiért beleszóltam.

A cipőm orrát bámultam.

– Nem mondtál olyasmit, ami ne lett volna igaz.

Katalin halkan felsóhajtott.

– Akkor nagyobb a baj, mint gondoltam.

– Ezt hogy érted?

Válasz helyett csak megszorította a karomat.

– Idővel rá fogsz jönni.

Levente azon az estén alig szólt hozzám. Már elmúlt tizenegy, ágyban feküdtünk, amikor váratlanul megszólalt.

– Ezt anyának azért nem kellett volna megcsinálnia.

– Mit?

– Hogy így leégessen előtted.

Felé fordultam a takaró alatt.

– Szerinted tényleg ez volt a gond?

– Mi más lett volna?

– Mondjuk az, hogy igaza volt.

Levente felült.

– Most már te is ezzel jössz?

– Levente, én reggel hatkor keltem. Kimentem a piacra, megfőztem az ebédet, kimostam két adag ruhát, kitakarítottam a fürdőszobát, és közben még három órát dolgoztam is, mert hétfőre határidős anyagot kellett leadnom.

Egy riportot is be kellett fejeznem, nem hobbiból ültem a gép előtt.

– Senki sem mondta, hogy mindezt pont ma kell elintézned – felelte.

Ez valahogy jobban megütött, mintha felemelte volna a hangját.

– Rendben. És ha én nem nyúlok hozzá, akkor ki fogja megcsinálni?

Levente csak megemelte a vállát.

– Majd alakul.

– Mit takar az, hogy „majd alakul”?

– Nem tudom, Lilla. Nincs kedvem este háztartási megbeszélést tartani.

Ezzel elfordult tőlem.

Másnap reggel úgy tett, mintha az egész szóváltás meg sem történt volna.

Én viszont a következő napokban elkezdtem figyelni.

Nem őt.

Hanem saját magamat.

Azt, hányszor pattanok fel automatikusan, amint kér valamit.

Hányszor veszem át tőle azt, amit minden további nélkül ő is el tudna intézni.

Hányszor mondom ki azt, hogy „hagyjad, majd megcsinálom”, csak azért, hogy ne legyen belőle feszültség.

A felismerés nem volt kellemes.

Túl sokszor.

Csütörtökön Levente este fél nyolc körül esett be az ajtón.

– Van valami kaja?

– Bent van a hűtőben.

– Nem melegítetted meg?

Felnéztem rá.

– Ott a mikró.

Elmosolyodott, mintha valami rossz tréfát hallott volna.

– Most büntetsz engem?

– Nem. Dolgozom.

A laptop előtt ültem, és valóban dolgoztam.

Ő mégsem ment tovább, hanem ott ácsorgott mellettem.

– Mi történt veled mostanában?

– Semmi különös.

– Dehogynem.

– Csak annyi, hogy nem végzek el helyetted mindent automatikusan.

Erre már élesen, ingerülten felnevetett.

– Ezt anya tömte a fejedbe?

– Nem. Ő csak hangosan kimondta azt, amit én már jó ideje érzek.

Aznap este Levente végül saját maga melegítette meg a vacsoráját.

Igaz, közben úgy csapta a tányérokat a pulthoz, mintha valami hatalmas erkölcsi diadalt aratna.

A rákövetkező héten még különösebbé vált a hangulat.

Nem kezdtem „sztrájkba”. Főztem magamnak, kimostam a saját ruháimat, rendben tartottam mindazt, amit én használtam. Csak éppen nem szedtem fel Levente szétdobált zoknijait. Nem raktam be utána a tányért a mosogatógépbe. És reggelente nem készítettem neki szendvicset.

Három nap múlva már egyetlen tiszta inge sem maradt.

– Lilla, nincs egy rendes ingem sem.