A nyomozó halkan sóhajtott.

– Nem tudom. De túl sok itt az egybeesés. Az ügye még nincs lezárva. És ha beigazolódik az, amit korábban mutatott nekünk… akkor lehetséges, hogy valaki egyszerűen el akarta vágni a szálat.

Letettem a telefont, és hosszú ideig a sötétben maradtam.

Nem megkönnyebbülést éreztem.

Hanem ürességet.

Nem örültem.

Zoltán aljas ember volt, igen. De mégis része volt az életemnek. Egy árnyék, amelyen egyszer már át kellett lépnem, hogy tovább tudjak menni.

Egy hónappal később elköltöztem a városból.

Vettem egy kis házat egy tó partján. Öreg, fából épült házikó volt, hámló festékű verandával és nyikorgó lépcsőkkel.

Ott csend volt. Csak a fák lombjai között járó szél zúgása hallatszott, meg a sirályok éles kiáltása a víz fölött.

Reggelente kávét főztem, kiültem a tornácra, és néztem, ahogy a pára lassan felemelkedik a tó felszínéről.

Néha meglátogatott a fiam. Máskor Gábor telefonált.

Egyik alkalommal ezt mondta:

– Lezárult, Erzsébet asszony. A vizsgálatokat befejezték. Akik Zoltán mögött álltak, visszahúzódtak az árnyékba. Nem érdekük, hogy újabb zaj legyen körülöttük.

– Akkor most csend van – feleltem. – De ez nem jelenti azt, hogy vége. Csak szünet.

Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Maga tényleg nem tud pihenni, igaz?

– Tudok – mondtam. – De csak akkor, ha biztos vagyok benne, hogy mindent megtettem, amit lehetett.

Újabb két év múlt el.

Írtam egy könyvet.

Nem magamról. Legalábbis nem így gondoltam rá. Azokról az emberekről írtam, akik egy napon eljutnak odáig, hogy kimondják: elég. Akik nemet mondanak akkor is, amikor mindenki azt várná tőlük, hogy hallgassanak.

A könyv nem jelent meg nagy példányszámban, mégis eljutott azokhoz, akiknek szükségük volt rá.

A borítóján egyszerű cím állt:

„Vörös rózsa. Egy történet, amely bárkivel megtörténhetett volna.”

A bemutatón odalépett hozzám egy fiatal nő.

Sápadt volt, a kabátja ujját gyűrögette, mintha még mindig azon gondolkodna, szabad-e megszólalnia.

– Ez magáról szól, ugye? – kérdezte csendesen.

Ránéztem.

A szemében ugyanazt láttam, amit évekkel korábban a sajátomban: félelmet, amely még nem győzött, és elszántságot, amely már nem engedte, hogy teljesen legyőzzék.

– Nem – mondtam. – Rólunk szól.

A nő elmosolyodott.

Abban a pillanatban értettem meg, hogy valóban lezárult bennem valami.

Nem azért, mert minden bűnös megkapta a büntetését.

Hanem azért, mert ha valaki az én történetemet látva egyszer majd nem fél kimondani az igazat, akkor az egésznek volt értelme.

Késő este értem haza.

Az asztalon egy elszáradt rózsa feküdt. Az utolsó abból a tizenkettőből, amelyet a munkahelyemen töltött utolsó napomon osztottam szét.

A kezembe vettem. A szirmai törékenyek voltak, szinte porladtak az ujjaim között. Közelebb emeltem az arcomhoz, és belélegeztem azt a száraz, alig érezhető illatot, amely még maradt benne.

Aztán halkan suttogtam:

– Az áttörés megtörtént, Zoltán. Csak nem úgy, ahogy te elképzelted.

És hosszú idő után először béke költözött a lelkembe.

Vége.