A borítékban csak egy pendrive hevert.

Egyetlen fájl volt rajta.

Egy táblázat. Pénzmozgásokkal. Ugyanaz a vállalat, ugyanazok a módszerek, csak most már a pénz egy másik, külföldön bejegyzett cég számláira vándorolt.

A dokumentum alján új aláírás szerepelt.

De a kézírást… azt bárhol felismertem volna.

Zoltán.

Tehát nem egyedül dolgozott. Vagy ha ő el is tűnt a színről, valaki továbbvitte azt, amit elkezdett.

Sokáig ültem mozdulatlanul a laptop előtt. A képernyő fénye hidegen világította meg az arcomat, én pedig úgy éreztem, a szívem már nem is a mellkasomban dobog, hanem valahol a torkomban.

Becsukhattam volna a gépet. Kitörölhettem volna a fájlt. Úgy tehettem volna, mintha soha nem láttam volna.

Csakhogy addigra már megtanultam: ha az ember egyszer szemet huny, később talán már nem lesz lehetősége kinyitni.

Felhívtam Gábort.

– Találkoznunk kell – mondtam.

Egy óra múlva nálam volt.

A konyhában ültünk, erős teát ittunk, én pedig sorra megmutattam neki az adatokat. Ő hosszú ideig egyetlen szót sem szólt. Csak nézte a számokat, a dátumokat, a számlaszámokat.

Végül hátradőlt.

– Ez már egy másik szervezet – mondta lassan. – De az emberek mögötte ugyanazok. Csak új nevet tettek a régi ajtóra.

– Szerinted megint a nyomozóhoz kellene mennünk?

Megrázta a fejét.

– Most óvatosabbak lesznek. Ráadásul egyelőre nincs kézzelfogható bizonyítékunk arra, hogy mindez kapcsolódik a korábbi ügyhöz. Legalábbis még nincs.

– Akkor megszerezzük – feleltem. – Újra.

Gábor rám nézett, és láttam rajta a meglepetést.

– Nem fél attól, hogy mindent elölről kell kezdenie?

Elmosolyodtam, bár semmi vidám nem volt bennem.

– Dehogynem félek. Csak úgy látszik, ez lett a dolgom: megkeresni az igazságot ott, ahol mások gondosan elrejtik.

A következő hónapok ködös, összefolyó időszakká váltak.

Ismét adatokat gyűjtöttünk, tranzakciókat követtünk, neveket kerestünk, dátumokat vetettünk össze. Néha már nem is könyvelőnek éreztem magam, hanem nyomozónak, aki számokból és elhallgatásokból próbál kirakni egy arcot.

Esténként időnként ismeretlen számokról hívtak.

Volt, aki csak hallgatott a vonal túlsó végén.

Más rekedt suttogással ennyit mondott:

– Hagyja abba.

Én azonban nem álltam le.

A fiam is segített. Addigra befejezte az egyetemet, és jogászként helyezkedett el egy magáncégnél.

– Anya, ugye tudod, hogy ezt nem fogják megbocsátani, ha kiderül, hogy megint beleavatkoztál? – kérdezte egyszer.

– Akkor próbálják meg – válaszoltam.

Néha valóban úgy tűnt, mintha minden ismétlődne. Ugyanazok az éjszakák a laptop előtt. Ugyanazok a rideg számok. Ugyanazok az arcok a dokumentumokhoz csatolt fényképeken.

Csakhogy most már nem én voltam az üldözött.

Most én követtem a nyomot.

Eltelt egy év.

Tavasszal felhívott az a nyomozó, aki a korábbi ügyben is dolgozott.

– Erzsébet asszony, hallotta a híreket?

– Nem. Mi történt?

– Zoltán meghalt. Közúti baleset. Az autója a szalagkorlátnak csapódott.

Nem válaszoltam azonnal.

Csak ültem, a telefont a fülemhez szorítva, és hallgattam a saját lélegzetemet.

– Baleset volt? – kérdeztem végül. – Vagy annak akarják láttatni?