„Új számlákat találtam.”

„Felbukkant egy minisztériumi név.”

„Úgy néz ki, magasabbra vezet az ügy, mint gondoltuk.”

Titokban találkoztunk, egy apró kávézóban a város szélén, ahol senki sem figyelt ránk különösebben. Mindig ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, az ablak mellé, ahonnan látni lehetett a buszmegállót és a nedves aszfalton tükröződő lámpákat.

Néztem őt, és arra gondoltam, mennyit változott. A szemem láttára nőtt fel. Valamikor még attól is összerezzent, ha a vezetőség előtt meg kellett szólalnia. Most viszont volt a tekintetében valami új: tartás, nyugalom, belső erő.

– Tudja, Erzsébet asszony – mondta egyszer –, amit maga tett, már semmiképpen sem volt hiábavaló. Zoltánt hamarosan elítélik. Láttam az ügy iratait. Komoly büntetés várhat rá.

– Ő csak egy láncszem, Gábor – feleltem halkan. – Nem ő az egész gépezet.

Bólintott.

– De valahol el kell kezdeni.

A tárgyalás három hónapig húzódott.

Zoltán a vádlottak helyén ült: rendezett külsővel, ápoltan, ugyanazzal a szomorkás, majdnem udvarias mosollyal az arcán, mintha az egész eljárás nem is róla szólna.

Az utolsó pillanatig tagadott. Azt állította, csapdába csalták, az iratokat meghamisították, a jelentések nem hitelesek, a rendszer hibázott.

Csakhogy egy rendszer nem omlik össze véletlenül minden szinten egyszerre.

Voltak tanúk. Voltak szerződések, kimutatások, pénzmozgások. Voltak átutalások olyan cégek számláira, amelyek a valóságban legfeljebb papíron léteztek.

És ami a legfontosabb: ott volt Gábor is, aki tanúvédelmi intézkedések mellett ugyan, de vállalta, hogy vallomást tesz a bíróságon.

Egyetlen tárgyalási napról sem hiányoztam.

Mindig a harmadik sorban ültem, és nem kaptam el a tekintetemet.

Egyszer, amikor véget ért az ülés, és elvezették mellettem, Zoltán megállt egy pillanatra. Hosszan nézett rám. Furcsa módon nem gyűlölet volt a szemében, inkább valami szánalomhoz hasonló.

– Mindent leromboltál – mondta. – Mondd, megérte?

– Azokért tettem, akik hittek neked – válaszoltam. – És azokért, akik ezután talán nem fognak félni.

Gúnyosan elmosolyodott.

– Félni mindig fognak. Csak most már tőled.

Nem tudom, miért, de ezek a szavak sokáig bennem maradtak.

Talán azért, mert volt bennük némi igazság.

Aki szembefordul a hazugsággal, az óhatatlanul fenyegetéssé válik valakinek.

Az ítélet után az életem látszólag visszatért a megszokott medrébe. Könyvvizsgálati tanfolyamokon tanítottam, és időnként konferenciákon is előadásokat tartottam.

Az előadások után gyakran odajöttek hozzám az emberek. Kezet szorítottak velem, megköszönték, amit mondtam, aztán halkan, mintha szégyellniük kellene, elkezdték mesélni a saját történetüket.

Fiatal nők írtak nekem, akiket „életkoruk miatt” küldtek el. Könyvelők kerestek meg, akiket arra kényszerítettek, hogy hamis beszámolókat írjanak alá.

Mégis maradt bennem valami nyugtalanító hiányérzet.

Úgy éreztem, mindaz, amit sikerült felszínre hoznunk, csupán a látható réteg volt. Alatta pedig ott lapult valaki más is, aki továbbra is láthatatlan szálakat mozgat.

Aztán egy napon levelet kaptam.

Feladó nem volt rajta.