Leültem a laptopom elé, és megnyitottam a titkosított meghajtót. Azt, amelyen minden mentésünk ott volt.

A kijelzőn egy rendezett táblázat jelent meg. Külön mappák, gondosan felépített rendszerben: szerződések, számlák, nem létező alvállalkozók, befektetőknek küldött jelentések.

A fiam is segített összegyűjteni az anyagokat. Ellenőrizte a dátumokat, összevetette a megfogalmazásokat, figyelte az apró eltéréseket. Nem egyszerűen egy iratcsomót raktunk össze, hanem egy teljes bizonyítéktárat, ahol minden sor, minden melléklet, minden aláírás jelentőséggel bírt.

Azon az éjszakán alig hunytam le a szemem.

Két érzés feszült egymásnak bennem. Az egyik azt követelte, hogy végre kapja meg, amit érdemel. A másik attól rettegett, hogy a lavina nemcsak őt temeti maga alá, hanem mindenkit, aki körülötte maradt.

Mert a cégnél még dolgoztak olyanok, akiket becsültem. Emberek, akik talán valóban nem tudták, mi zajlik a háttérben. Vagy tudták, de úgy tettek, mintha vakok lennének, mert másképp nem tudtak volna megmaradni.

Másnap reggel elindultam az ügyészségre.

A hó sűrűbben hullott, a szél élesen csapott az arcomba, mégis különös könnyedséget éreztem. Mintha hosszú évek után először jutott volna elég levegő a tüdőmbe.

– Van időpontja? – kérdezte a bejáratnál ülő titkárnő.

– Nincs – feleltem. – De olyan dokumentumokat hoztam, amelyek valószínűleg érdekelni fogják a feletteseit. Egy nagy pénzügyi társaságról van szó.

Gyanakodva mért végig. Néhány percnyi várakozás után azonban mégis bevezettek egy nyomozó irodájába.

Negyven év körüli férfi volt, hideg, éber tekintettel. Nem szólt közbe, végighallgatott. Aztán átlapozta a dossziét. Majd még egyszer. Végül halkan megszólalt:

– Ha mindez igazolható, akkor itt nem egyszerű csalásról beszélünk. Ez egy teljesen felépített rendszer.

Bólintottam.

– Tudom.

Felírta az elérhetőségeimet, és közölte, hogy keresni fognak.

Amikor kiléptem az épületből, a havazás már elállt.

Lassan mentem végig az utcán, és úgy éreztem, nem pusztán lábnyomokat hagyok magam mögött a latyakban, hanem a régi életem egy darabját is.

Másnap minden mozgásba lendült.

Először a telefonhívások kezdődtek.

Zoltán számát nem vettem fel. Újra és újra próbálkozott, szinte megszakítás nélkül. Később a cégtől is üzengetni kezdtek. Volt, aki magyarázatot akart, másokat csak a kíváncsiság hajtott.

Estére Júlia hívott fel, egy régi kolléganőm a könyvelésről.

– Erzsébet, el sem tudod képzelni, mi megy itt – hadarta. – Ma megjelentek valakik ellenőrzésre. Zoltán egész nap bezárkózva ült az irodájában. Ordított, hogy valaki csapdát állított neki, meg hogy a régi emberek nem tudják befogni a szájukat. Mindenki retteg.

Nem válaszoltam azonnal. Csak hallgattam.

Júlia nagyot sóhajtott.

– Fogalmam sincs, pontosan mi történt köztetek, de… köszönöm. Talán most végre vége lesz ennek az egésznek.

Megköszöntem, hogy szólt, majd kikapcsoltam a telefont.

Igen. Ezt már nem lehetett visszafordítani.

Néhány nappal később rövid hír jelent meg az egyik portálon:

„Egy fővárosi pénzügyi vállalatnál vizsgálat indult csalás és külföldre irányuló pénzkivonás gyanúja miatt.”