Neveket nem írtak. De nekem nem volt szükségem nevekre.

Aznap este ismét Gábor keresett.

– Ma beidézték – mondta gyorsan. – És még valami… az önök osztályát gyakorlatilag szétszedték. Azzal fenyegetik az embereket, hogy ha bárki megerősíti az információszivárgást, mindenkit kirúgnak.

Nehéz sóhaj szakadt fel belőlem.

– Akkor minden a maga útján halad.

Egy ideig nem szólt, aztán csendesebben folytatta:

– Nem fél attól, hogy megpróbálja elérni önt?

– Félni már késő, Gábor – mondtam. – Túl sokáig hallgattam.

A beszélgetés után sokáig álltam az ablak előtt. Az üvegben a saját arcom nézett vissza rám: nyugodt volt, fegyelmezett, szinte merev. De a szememben már volt valami, ami korábban hiányzott. Elszántság.

Egy hét múlva hivatalos idézést kaptam.

A nyomozó további magyarázatokat kért, személyesen kellett megjelennem.

Vittem magammal egy pendrive-ot, kinyomtatott kimutatásokat és néhány régi szerződést is, amelyeken Zoltán saját aláírása szerepelt.

– Ez hosszú folyamat lehet – figyelmeztetett. – Fel kell készülnie rá, hogy többször beidézik, ellenőrzik a vallomását, és akár nyomást is gyakorolhatnak önre.

– Felkészültem – válaszoltam.

Már az ajtónál jártam, amikor utánam szólt:

– Ha minden beigazolódik, ön nemcsak embereket menthet meg egy csalástól. Tanúvédelmet is kérhetünk.

Keserű mosoly futott át az arcomon.

– Nekem nincs szükségem védelemre. Csak azt akarom, hogy az igazság végre napvilágra kerüljön.

Újabb hetek teltek el.

Ekkor kezdődtek a furcsaságok körülöttem. Hol egy sötétített ablakú fekete autó állt a ház előtt túl hosszú ideig, hol valaki becsöngetett, aztán mire ajtót nyitottam volna, eltűnt.

Egy nap a fiam észrevette, hogy valaki megpróbált betörni a laptopomba.

Nem ijedtem meg.

Épp ellenkezőleg. Minden ilyen jel csak megerősített abban, hogy helyesen cselekedtem.

Egy késő esti órán végül maga Zoltán hívott.

A hangja már nem az volt, amit éveken át ismertem. Eltört, fáradt, és nyoma sem maradt benne annak a fölényes magabiztosságnak, amellyel valaha parancsokat osztogatott.

– Erzsébet – mondta rekedten. – Miért csinálod ezt? Hiszen annyi éven át együtt dolgoztunk. Én nem akartam neked rosszat.

– Nem akartál? – halkan felnevettem, de nem volt benne öröm. – Akkor miért romboltad le mindazt, amit együtt felépítettünk? Miért hitted, hogy senki sem veszi észre, hogyan lopod meg az embereket?

A vonal túlsó végén hosszú csönd támadt. Olyan sűrű hallgatás volt, hogy szinte hallottam, ahogy nyel egyet. Végül nehezen kifújta a levegőt.

– Te ezt nem érted – szólalt meg tompán. – Nem csak rólam van szó. Fölöttem is vannak emberek. Olyanok, akikről jobb, ha nem tudsz semmit.

– Már késő – feleltem. – Tudok eleget.

– Azt hiszed, békén fognak hagyni? – a hangja most már alig volt több suttogásnál. – Már elindultak utánad.

Nem válaszoltam. Egyszerűen megszakítottam a hívást.

A fiam ekkor lépett be a szobába. Megállt az ajtóban, és kérdőn nézett rám.

– Ő volt?

– Igen – mondtam. – És azt hiszem, jobban fél, mint amennyire szeretné mutatni.

Az éjszaka nyugtalanul telt. Álmomban újra láttam a régi munkatársak arcát, éreztem az irodai kávé kesernyés illatát, hallottam a nyomtató kattogását, és Zoltán hangját, ahogy egykor azt ismételgette: „Áttörés kell. Nekünk áttörésre van szükségünk.”