Épp telefonon nevetett.

— Igen, a régi gárda ideje lejárt. Mostantól másképp fogunk dolgozni…

Szó nélkül beléptem, odamentem az íróasztalához, és letettem elé a dossziét.

Összeráncolta a homlokát.

— Ez meg mi?

— Az én jelentésem. Nem hivatalos. Minden benne van, amit a „új stratégiákról” szóló szép szavaid mögé rejtettél.

Nyugodtan mondtam ki. Majdnem suttogva.

Zoltán mozdulatlanná dermedt.

Én pedig egyszerűen megfordultam, és kimentem.

Mintha az egész iroda megállt volna egy pillanatra.

Az asztalokon vörös rózsaszirmok hevertek, az arcokon pedig ugyanaz a néma kérdés ült.

Csak Gábor lépett oda hozzám az informatikáról, amikor már a kabátomat vettem fel.

— Erzsébet, ha szüksége lenne rá… nálam vannak biztonsági mentések. Az összes fájlja. Senkinek nem mutattam meg őket.

— Köszönöm, Gábor — mondtam. — Lehet, hogy hamarosan jól jönnek.

Otthon sütemény illata fogadott. A férjem lesegítette rólam a kabátot, a fiam teát hozott.

Nem kérdeztek semmit. Csak néztek rám.

Elmondtam nekik mindent. Higgadtan, könnyek és indulat nélkül.

— És most? — kérdezte a férjem.

— Most várunk.

Késő este végül megszólalt a telefonom.

Kihangosítottam.

— Erzsébet… — Zoltán hangja remegett. — Ugye nem akarod…

Elmosolyodtam.

— Zoltán, én megígértem neked az áttörést. Emlékszel?

A vonal túlsó végén olyan hosszú csend lett, mintha megállt volna az idő.

Aztán egy rövid sípolás következett.

Kikapcsoltam a telefont, és az ablakhoz léptem.

Odakint ott terült el a város, ahol egykor közösen építettünk birodalmat.

Most eljött az ideje, hogy újra felépítsem.

Nélküle.

A készüléket az asztalra tettem, a kihűlt teáscsésze mellé.

A lakás elcsendesedett. A férjem már aludt, a fiam pedig visszavonult a szobájába. Egész este az iratokat, a nyomtatott oldalakat és a képernyőmentéseket ellenőrizte újra meg újra. Azokat a bizonyítékokat, amelyek valószínűleg hosszú évek után először igazán megrémítették Zoltánt.

Én az ablak előtt ültem.

Az égen lassan hullani kezdett a hó. Ritkásan, bizonytalanul szállingózott, mintha maga sem tudná eldönteni, érdemes-e ráfeküdnie a fagyott utcákra.

Ekkor hirtelen rám szakadt a fáradtság. Nem testi kimerültség volt ez. Inkább az a mély, nehéz üresség, amely hosszú várakozás után érkezik. Évekig tartó feszült figyelem után, amikor az ember fejében egyszerre keringenek számok, összefüggések, mások döntései, félelmek és árulások.

Kiléptem a cégből, de a cég még nem lépett ki belőlem.

Minden összeg, minden aláírás úgy állt a szemem előtt, mintha belülről vésték volna belém.

Két nappal később Gábor hívott.

Halkan beszélt, és a hangjában feszültség remegett.

– Erzsébet asszony, elnézést, hogy ilyen későn zavarom – szólalt meg Gábor idegesen, visszafogott hangon. – Úgy tűnik, elkezdte eltüntetni a nyomokat. A szerverarchívumok egy részét törölték, de nálam megmaradtak a másolatok. Csak szólni akartam, hogy tudjon róla.

Megköszöntem neki, aztán bontottam a vonalat.

Nem lepett meg. Zoltán soha nem volt az az ember, aki önként félreáll. Tisztességesen csak addig játszott, amíg biztos volt benne, hogy ő nyer. Amint veszélybe került, rögtön elővette a régi módszereit: bonyolult játszmákat épített, ígéretekkel kötözte magához az embereket, fenyegetésekkel tartotta őket sakkban, és mindezt hamis jóindulattal vonta be.