— Nem túlzok. Pontosan tudom, hogyan működik ez.

Gábor leült az ágy szélére.

— Egyszerűen nem akarsz segíteni a családomnak.

— Három éve segítek. Pénzzel. Ezrekkel, újra és újra. De az, hogy most beköltözzenek a lakásomba, már nem segítség. Ez birtokba vétel.

— Önző vagy.

— Lehet. De attól még ez az én lakásom.

Este Katalin kiment a konyhába. Júlia egy bögrét szorongatva ült az asztalnál, a gyerekek a nappaliban tévéztek. Erzsébet is megérkezett, állítólag azért, hogy „segítsen a gyerekekkel”, és ő is ott ült közöttük.

— Júlia — mondta Katalin nyugodtan. — El kell mennetek. Még ma.

— Katalin, ne csináld már…

— Ma.

— És mégis hová mennénk ilyenkor, éjszakának idején?

— Haza. Van hol laknotok.

— Katalin, te is tudod, hogy…

— Mindent tudok. Van lakásotok, autótok, munkátok. Nem vagytok hajléktalanok. Egyszerűen jobb életet akartok. Az én számlámra.

— Ez nem igaz!

— De az. A belváros kellene, jobb környék, nagyobb lakás. Csak fizetni nem akartok érte. Azt szeretnétek, hogy én fizessem meg helyettetek az árát.

Erzsébet felállt az asztaltól.

— Katalin, most már átlépsz egy határt.

— A határt ti léptétek át. Amikor meghívás nélkül idejöttetek. Amikor Gábor az engedélyem nélkül beengedett benneteket. Amikor eldöntöttétek, hogy az én lakásom hirtelen mindenkié.

— Család vagyunk!

— Nem az én családom vagytok. Gábor családja. Én hozzá mentem feleségül, nem hozzátok.

— Szóval így beszélsz velünk.

— Igen. Most már így.

Júlia sírni kezdett. Erzsébet közben lelkiismeretről, háláról és Katalin kötelességeiről beszélt, egyre indulatosabban. Gábor kijött a hálóból, és az anyja mellé állt.

— Fejezd be, Katalin. Ez az én otthonom is.

— Azért az otthonod, mert beengedtelek. De a lakás az enyém.

— Azt akarod mondani, hogy én itt senki vagyok?

— Azt akarom mondani, hogy nincs jogod az engedélyem nélkül embereket ideköltöztetni.

— Ő a nővérem!

— A te nővéred. Ez pedig az én lakásom.

Az este azzal ért véget, hogy Júlia összekapta a gyerekeket, Erzsébet kabátot vett, és elmentek. Gábor velük tartott. Katalin egyedül maradt a csendes, hirtelen túl nagynak tűnő lakásban.

Hajnali háromig a konyhában ült. Aztán lefeküdt. Reggel elvitte Márkot az óvodába, majd bement dolgozni. Este Gábor visszajött. Szótlanul.

— Bocsánatot fogsz kérni? — kérdezte.

— Nem.

— Akkor nem tudom, hogyan élünk tovább.

— Én sem tudom.

Két hét múlva Gábor elköltözött az anyjához. Azt mondta, „így nem bírja”. Katalin nem tartóztatta.

Három hónap múlva kimondták a válást. Nem volt botrány, nem volt osztozkodás: a lakás Kataliné volt, az autó is, minden az ő nevén állt. Gábor elvitte a holmiját, és távozott. Márk közös megegyezéssel Katalinnál maradt.

Fél évvel később Júlia üzenetet küldött neki:

„Katalin, szia. Tudom, hogy későn írok, de szeretném elmondani: igazad volt. Akkor tényleg csak be akartunk költözni, fizetés nélkül. Anya beszélt rá minket, de ez nem mentség. Nem lett volna szabad. Sajnálom. Gábor most nálunk lakik, rendes munkája nincs, folyton panaszkodik. Te pedig… te csak azt akartad, hogy tiszteletben tartsanak. Ezt csak most értettem meg.”

Katalin elolvasta, aztán félretette a telefont. Nem válaszolt. Nem azért, mert még haragudott. Egyszerűen már nem számított.

A gyerekszobában ült, abban, amelyet a saját pénzéből és a saját ízlése szerint újított fel. Márk a szőnyegen játszott. Az ablakon túl kigyúltak a város fényei. Az asztalon repülőjegy feküdt: egy hónap múlva Spanyolországba utaznak. Ő és a fia. Ketten. Mert így akarta.

Akkor értette meg, hogy nem az a bizonyos este tette tönkre a házasságát. Az csak láthatóvá tette azt, amit túl sokáig nem akart észrevenni: az otthona addig nem lehetett igazán az övé, amíg mások elvárásai éltek benne.

Katalin elmosolyodott, ölbe vette Márkot, és kiment vele a konyhába teát főzni.