— Katalin, beszélnünk kell.

— Miről?

— Júliáról.

— Mi történt már megint?

— El akarnak költözni. Közelebb a belvároshoz. Hogy Tamásnak könnyebb legyen bejárni, a gyerekeknek pedig normális iskola jusson.

— És ehhez nekünk mi közünk?

— Szeretnének egy ideig nálunk lakni. Csak amíg találnak megfelelő lakást.

Katalin lassan letette a bögréjét az asztalra.

— Nálunk lakni. Négyen.

— Igen. Három szobánk van: gyerekszoba, háló, nappali. Valahogy meg lehetne oldani…

— Gábor, a nappaliban nincs ágy.

— Majd veszünk egyet. Vagy legalább egy kihúzható kanapét.

— Te ezt most komolyan mondod?

— Katalin, Júlia a testvérem. Ráadásul gyerekei vannak.

— Lakása is van.

— Kicsi.

— Ez nem az én gondom.

Gábor fáradtan kifújta a levegőt.

— Legalább gondold át, kérlek.

— Átgondolom — felelte Katalin hűvösen. — De a válasz akkor is nem lesz.

Három nappal később Erzsébet hívta fel. A hangja lágy volt, szinte kedveskedő.

— Katalinkám, szervusz. Hogy vagy?

— Megvagyok, Erzsébet.

— Hallottam, hogy felújítasz. Ügyes vagy, nálad mindig olyan szép rend és ízlés van.

— Köszönöm.

— Azért telefonálok, mert szeretnék veled beszélni. Júliáról.

— Hallgatom.

— Tudod, nekik most tényleg nagyon nehéz. Tamás reggeltől estig dolgozik, a gyerekekre alig jut felügyelet. Neked meg ott van az a tágas lakás. Hát igazán nem lehetne segíteni rajtuk?

— Erzsébet, én segítek. Mi segítünk. Pénzzel. Folyamatosan.

— Az egészen más.

— Miben más?

— A pénz csak pénz. Odaadod, aztán el is felejted. De itt emberekről van szó. Családról.

— Én négy embert nem tudok beengedni a lakásomba. Ez nem panzió.

— Katalin, ugyan már, miket beszélsz? Nem idegenekről van szó. A férjed húga.

— Pontosan. A férjem húga. Nem az enyém.

A vonal másik végén csend lett.

— Tehát elutasítod?

— Igen.

— Rendben. Értem.

Erzsébet letette.

Egy héttel később Katalin munka után hazaért, és már az udvaron meglátta az ismerős autót. Tamás kocsiját. Amikor felért az emeletre, a lakásajtó résnyire nyitva állt. Az előszobában bőröndök sorakoztak. Júlia a konyhában ült, teát ivott. A gyerekek a folyosón rohangáltak. Gábor az ablaknál állt, és úgy nézett kifelé, mintha ott sem lenne.

— Mi folyik itt? — Katalin megállt a küszöbön.

— Katalin — kezdte Júlia gyorsan —, csak pár napról lenne szó. Tényleg nem sokáig. Gábor azt mondta, maradhatunk.

— Gábor mondta?

Katalin a férjére nézett. Gábor nem fordult meg.

— Gábor — szólalt meg Katalin kimérten. — Gyere be velem a hálóba. Beszélnünk kell.

Odabent becsukta maguk mögött az ajtót.

— Úgy engedted be őket, hogy engem meg sem kérdeztél?

— Katalin, már itt voltak. Mit kellett volna tennem? Kitenni őket az ajtón?

— Azt kellett volna mondanod, hogy várjanak, amíg beszélsz a feleségeddel. Ez az én lakásom, Gábor.

— A mi lakásunk.

— Nem. Az enyém. Házasság előtt vettem. A saját pénzemből. Az én nevemen van. Ez nem közös otthon jogi értelemben.

— Te most tényleg ezzel jössz?

— Teljesen komolyan.

— Egy éjszakát alszanak itt, aztán mennek tovább. Nem dől össze a világ.

— Először egy éjszaka. Aztán még egy. Utána egy hét. Végül egy hónap. Láttam már ilyet.

— Túlzol.