Erzsébet asszony szanatóriumi üdüléséhez újabb százhatvanezer forint kellett. Később már különösebb indok sem volt: csak „fizetésig”, átmenetileg.

A pénz folyamatosan fogyott. Katalin eleinte nem vezetett róla számadást, mégis érezte, hogy belül gyűlik benne valami. Lassan, alattomosan, mint amikor egy bezárt szobában csepeg a víz, és senki sem nyit ajtót.

— Gábor — kérdezte egyszer óvatosan —, feltűnt neked, hogy rendszeresen támogatjuk a nővéredéket?

— Persze. És?

— Visszaadtak valaha bármit is?

— Hát… nem mindent.

— És ez szerinted rendben van?

— Katalin, ne csináld már. Nincsenek eleresztve. Gyerekeik vannak.

— Nekünk is van gyerekünk.

— De nekünk megvan mindenünk.

Katalin nem szólt többet. Igen, valóban megvolt mindenük. Azért, mert ő dolgozott érte. Mert hajnalban kelt, átszelte a várost, döntéseket hozott, felelősséget vállalt, éjszakákon át nem aludt. Mert lemondott a nyaralásról, az új autóról, a drága kabátról — mindent ennek a lakásnak rendelt alá. És most egyszer csak kiderült: az, hogy „nekünk megvan mindenünk”, valójában azt jelenti, hogy nyugodtan lehet belőle adni másoknak.

Az igazi fordulópont ősszel érkezett el. Katalin elhatározta, hogy felújítja a gyerekszobát. Márk ötéves lett, ideje volt végre nemcsak egy ággyal és egy szekrénnyel letudni a dolgot, hanem valódi gyerekszobát kialakítani neki: tanulósarokkal, mászókás-sportos résszel, játékra alkalmas térrel. Hetekig nézegette a terveket, megrendelte a bútorokat, szakembereket keresett. Az egész nagyjából egymillió-kétszázezer forintba került. Gábort nem vonta be a döntésbe, csupán közölte vele:

— Felújítom Márk szobáját.

A férje csak bólintott.

A munkálatok szombat reggel indultak. A mesterek korán megérkeztek, és már hordták kifelé a régi bútorokat, amikor megszólalt a csengő. Júlia állt az ajtóban.

„Csak benézett” — tortával, a gyerekekkel és széles mosollyal. Aztán meglátta a munkásokat, a dobozokat, a tapétatekercseket.

— Nahát, felújítás? — kerekedett el a szeme. — De jó! Mit csináltattok?

— A gyerekszobát. Szeretnék Márknak végre rendes szobát.

— És ez mennyibe kerül?

— Pontosan nem számoltam. Olyan egymillió-kétszázezer körül.

Júlia halkan füttyentett.

— Azta. Mi ennyiből az egész kétszobás lakásunkat rendbe tudnánk tenni.

— Nálatok mások a körülmények — felelte Katalin.

— Persze, persze — mosolygott Júlia, de a mosolya feszült volt. — Megnézhetem? Hátha ellesek valami ötletet.

Katalin körbevezette a lakásban. Megmutatta a rajzokat, az anyagmintákat, a kiválasztott színeket. Júlia mindent alaposan szemügyre vett, megtapogatta a felületeket, kérdezgetett. Végül a nappali ablakánál állt meg.

— Szép nálatok. És ez a kilátás… Mi meg Miskolcon lakunk, az ablakunk egy szeméttárolóra néz.

— Legalább csendes környék — mondta Katalin.

— Csendesnek csendes — hagyta rá Júlia. — Csak Tamás két órát utazik a munkahelyére, a gyerekek meg olyan udvaron mennek át az iskolába, ahol egész nap részegek ülnek.

Katalin erre már nem válaszolt.

Egy héttel később Gábor munka után leült vele szemben a konyhában. Az arca feszült volt, mintha előre tartana a beszélgetéstől.