Gábor leült az ágy szélére.
— Egyszerűen nem akarsz segíteni a családomnak.
— Három éve segítek. Pénzzel. Nem is kevéssel. De az, hogy most már a lakásomba akarnak beköltözni, nem segítségkérés. Ez birtokfoglalás.
— Önző vagy.
— Lehet. De ez akkor is az én otthonom.
Este Júlia kiment a konyhába. Nóra az asztalnál ült egy bögrével a kezében, a gyerekek a nappaliban nézték a tévét. Erzsébet is megérkezett, állítólag azért, hogy „segítsen a gyerekek körül”, és ugyanúgy ott ült az asztal mellett.
— Nóra — mondta Júlia. — El kell mennetek. Ma.
— Júlia, ne csináld már…
— Ma.
— És hová menjünk ilyenkor, éjszakának idején?
— Haza — felelte Júlia halkan, de olyan élesen, hogy a szó szinte megállt a levegőben. — Van saját otthonotok.
— Júlia, te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű…
— De, pontosan ilyen egyszerű. Van lakásotok. Van autótok. Van munkátok. Nem az utcáról jöttetek be ide. Egyszerűen csak kényelmesebben akartok élni. Az én terhemre.
— Ez nem igaz! — csattant fel Nóra.
— Dehogynem. A belváros kell, a jobb környék, a tágasabb lakás. Csak éppen fizetni nem akartok érte. Azt szeretnétek, ha mindezt én adnám oda.
Erzsébet lassan felállt az asztaltól.
— Júlia, most már túl messzire mész.
— Nem én léptem át a határt — nézett rá Júlia. — Hanem maguk. Amikor hívatlanul idejöttek. Amikor Gábor beengedte magukat anélkül, hogy velem megbeszélte volna. Amikor úgy döntöttek, hogy ami az enyém, az hirtelen mindenkié.
— Mi család vagyunk!
— Maguk Gábor családja. Én hozzá mentem feleségül, nem az egész rokonsághoz.
— Szóval így beszélsz velünk.
— Igen. Most már így.
Nóra sírni kezdett. Erzsébet felháborodott hangon magyarázott valamit lelkiismeretről, háláról, kötelességről, arról, hogy Júliának ezt meg kellene értenie. Gábor közben kijött a hálószobából, és egyetlen pillanatig sem volt kérdés, ki mellé áll.
— Júlia, fejezd be — mondta ingerülten. — Ez az én otthonom is.
— Azért az otthonod, mert én beengedtelek ide. De a lakás az enyém.
— Azt akarod mondani, hogy én itt senki vagyok?
— Azt akarom mondani, hogy nincs jogod embereket beköltöztetni ide a beleegyezésem nélkül.
— Ő a húgom!
— Tudom. A te húgod. De ez az én lakásom.
Az este végül azzal zárult, hogy Nóra összeszedte a gyerekeket, Erzsébet magára kapta a kabátját, és elmentek. Gábor velük tartott. Júlia pedig ott maradt egyedül, a hirtelen túl csöndessé vált lakásban.
Hajnali háromig ült a konyhában. Nem sírt, nem telefonált, csak nézte a kihűlt teát maga előtt. Aztán lefeküdt. Reggel elvitte a fiát az óvodába, utána bement dolgozni, mintha mi sem történt volna. Este Gábor visszajött. Szótlanul.
— Bocsánatot fogsz kérni? — kérdezte végül.
— Nem.
— Akkor fogalmam sincs, hogyan folytatjuk ezek után.
— Nekem sincs.
Két héttel később Gábor elköltözött. Az anyjához ment. Csak annyit mondott, hogy ő „így nem bírja tovább”. Júlia nem próbálta marasztalni.
A válást három hónap múlva mondták ki. Nem volt hangos veszekedés, nem volt vagyonvita: a lakás Júliáé volt, az autó is, minden, amiért addig dolgozott. Gábor elvitte a holmiját, és távozott. A kisfiuk Júliánál maradt, közös megállapodással.
Fél év elteltével Nóra üzenetet küldött neki.
„Szia, Júlia. Tudom, későn írok. De szeretném elmondani, hogy igazad volt. Akkor tényleg csak be akartunk költözni hozzád, fizetés nélkül. Anya beszélt rá minket, de ettől még nekem nem lett volna szabad. Sajnálom. Gábor most nálunk lakik, rendes munkája nincs, folyton panaszkodik. Te pedig… te csak azt akartad, hogy tiszteletben tartsanak. Ezt csak most értettem meg.”
Júlia elolvasta az üzenetet, aztán letette a telefont az asztalra. Nem válaszolt. Nem haragból. Egyszerűen már nem volt jelentősége.
A gyerekszobában ült, abban a szobában, amelyet a saját kezével újított fel. Misi a szőnyegen játszott. Odakint kigyúltak a város esti fényei. Az íróasztalon egy repülőjegy feküdt: egy hónap múlva Spanyolországba utaztak. Ő és a fia. Ketten. Azért, mert így döntött.
Akkor értette meg igazán, hogy a házasságuk nem azon az estén tört meg. Az az este csak megmutatta azt, amit ő sokáig nem akart látni: amíg mások elvárásai laktak benne, az otthona soha nem lehetett teljesen az övé.
Júlia elmosolyodott, felvette a fiát, és kiment vele a konyhába teát főzni.