Júlia nem válaszolt.

Egy héttel később Gábor hazajött, és leült vele szemben a konyhában. Az arca feszült volt.

— Júlia, beszélnünk kell.

— Miről?

— Nóráról.

— Mi van vele?

— El akarnak költözni. Közelebb a belvároshoz. Tamásnak könnyebb lenne, a gyerekeknek pedig normálisabb iskola jutna.

— És?

— Arra gondoltak, lakhatnának nálunk egy ideig. Amíg találnak lakást.

Júlia letette a csészéjét.

— Nálunk. Négyen.

— Igen. Három szobánk van: gyerekszoba, háló, nappali. Valahogy meg lehetne oldani…

— Gábor, a nappaliban nincs ágy.

— Akkor veszünk egyet. Vagy egy kanapét.

— Ezt most komolyan mondod?

— Júlia, a húgomról van szó. Két gyereke van.

— És van saját lakása is.

— Kicsi.

— Ez attól még nem az én gondom.

Gábor nagyot sóhajtott.

— Legalább gondold át, kérlek.

— Át fogom gondolni — felelte Júlia nyugodtan. — De a válaszom akkor is nem lesz.

Három nappal később Erzsébet hívta fel. A hangja szokatlanul puha volt, már-már kedveskedő.

— Júlikám, szervusz. Hogy vagy?

— Megvagyok, Erzsébet.

— Hallottam, felújítasz. Ügyes vagy. Nálad mindig olyan szép minden.

— Köszönöm.

— Azért telefonálok, mert szeretnék beszélni veled Nóráról.

— Hallgatom.

— Tudod te is, milyen nehéz most nekik. Tamás reggeltől estig dolgozik, a gyerekekre alig jut idő. Neked meg tágas a lakásod. Tényleg nem lehetne valahogy segíteni rajtuk?

— Erzsébet, mi eddig is segítettünk. Rendszeresen. Pénzzel.

— Az nem ugyanaz.

— Miben más?

— A pénz… hát, azt odaadod, aztán kész. De itt emberekről van szó. Családról.

— Én nem tudok négy embert beköltöztetni a lakásomba. Ez nem panzió.

— Júlia, ugyan már, hogy beszélsz? Nem idegenekről van szó. A férjed testvére.

— Igen. A férjem testvére. Nem az enyém.

A vonal túlsó végén csend lett.

— Tehát nemet mondasz?

— Igen.

— Rendben. Értem.

Erzsébet letette.

Egy hét múlva Júlia munka után befordult az udvarba, és azonnal meglátta az ismerős autót. Tamásé volt. Amikor felért az emeletre, a lakás ajtaja nyitva állt. Az előszobában bőröndök sorakoztak. Nóra a konyhában ült, teát kortyolgatott. A gyerekek a folyosón rohangáltak, Gábor pedig az ablak mellett állt, üres tekintettel.

— Mi folyik itt? — Júlia megállt a küszöbön.

— Júlia — kezdte Nóra gyorsan —, csak pár napról lenne szó. Tényleg nem hosszú idő. Gábor azt mondta, rendben van.

— Gábor mondta?

Júlia a férjére nézett. Gábor még csak meg sem fordult.

— Gábor — szólalt meg Júlia halkan. — Gyere be velem a hálóba. Most.

Becsukta maguk mögött az ajtót.

— Beengedted őket úgy, hogy engem meg sem kérdeztél?

— Júlia, már itt voltak. Mit kellett volna tennem? Kidobjam őket az utcára?

— Azt kellett volna mondanod: várjatok, előbb beszélek a feleségemmel. Ez az én lakásom, Gábor.

— A mi lakásunk.

— Nem. Az enyém. Házasság előtt vettem, a saját pénzemből. Az én nevemen van. Ez nem közös lakás.

— Ezt most tényleg így gondolod?

— Teljes mértékben.

— Egy éjszakát itt alszanak, aztán mennek tovább. Nem történik semmi tragédia.

— Ma csak egy éjszaka. Legközelebb megint egy. Aztán egy hét. A végén egy hónap. Láttam már ilyet.

— Túlzol.

— Nem túlzok. Pontosan tudom, hogyan kezdődik.