Nóra először egy évvel az esküvő után kért segítséget. Tamás autójavítására hiányzott pénz, nagyjából nyolcvanezer forint. Júlia odaadta. Nem azért, mert annyira könnyű szívvel vált meg tőle, hanem mert Gábor kérte. Azt mondta: „Csak rövid időre kell. Visszaadják.” Nem adták vissza. Fél évvel később újra jelentkeztek. Akkor a kislány fogászati kezelésére kellett pénz, körülbelül százhúszezer forint. Júlia ismét segített. Nem sokkal később már egy szanatóriumi beutaló költsége miatt keresték meg.

Erzsébet asszony szanatóriumi költségeire. Az már újabb százhatvanezer forint volt. Aztán jöttek a kisebb kérések is, csak úgy, „fizetésig”.

A pénz fogyott. Júlia eleinte nem számolgatta, mégis egyre nőtt benne valami; lassan, kitartóan, mint amikor zárt szobában csöpög a víz.

— Gábor — kérdezte egyszer — észrevetted, hogy már rendszeresen mi segítjük ki a nővéredéket?

— Igen. És?

— Visszaadtak valaha bármit?

— Hát… nem mindent.

— És ez miért normális?

— Júlia, nincs sok pénzük. Gyerekeik vannak.

— Nekünk is van gyerekünk.

— De nekünk megvan mindenünk.

Júlia erre elhallgatott. Igen, megvolt mindenük. Mert ő hajnal hatkor kelt, átutazta a fél várost, ügyeket intézett, döntéseket hozott, felelősséget vitt, sokszor éjszaka sem aludt. Mert lemondott a nyaralásról, az új autóról, a drága kabátról — ezért a lakásért. Most pedig kiderült, hogy a „nekünk van” annyit jelent: másnak nyugodtan oda lehet adni.

Ősszel történt meg az, ami végleg kibillentette. Elhatározta, hogy felújíttatja a gyerekszobát. A fiuk öt éves volt, ideje volt rendes szobát kapnia: nem csak ágyat és szekrényt, hanem tanulósarkot, kis tornázóhelyet, játékra való teret. Júlia sokáig válogatta a terveket, megrendelte a bútorokat, mestereket keresett. Az egész majdnem egymillió-kétszázezer forintba került. Gáborral nem egyeztetett külön, csak ennyit mondott:

— Megcsináltatom a gyerekszobát.

A férfi bólintott.

A munka szombat reggel indult. A szakemberek korán érkeztek, már vitték kifelé a régi bútorokat, amikor megszólalt a csengő. Nóra állt az ajtóban.

„Csak benézett”: tortát hozott, vele voltak a gyerekek is, az arcán széles mosoly. Aztán meglátta a dobozokat, a tapétatekercseket, a munkásokat.

— Nahát, felújítás? — kerekedett el a szeme. — De jó! Mit csináltattok?

— A gyerekszobát. Szeretném, ha Misinek végre normális helye lenne.

— És ez mennyibe kerül?

— Pontosan nem számoltam. Olyan egymillió-kétszázezer körül.

Nóra halkan füttyentett.

— Azta. Mi ennyiből az egész kétszobás lakásunkat rendbe tudnánk hozni.

— Nálatok más a helyzet.

— Persze — mosolygott Nóra, de a mosolya feszült volt. — Megnézhetem? Hátha ellesek valami ötletet.

Júlia körbevezette. Megmutatta a rajzokat, az anyagmintákat. Nóra mindent alaposan megnézett, megtapogatott, kérdezgetett. Végül a nappali ablakánál állt meg.

— Szép nálatok. És ez a kilátás… Mi meg Miskolc szélén lakunk, az ablakból csak a kukákat látni.

— Cserébe nyugodtabb a környék.

— Nyugodt — hagyta rá Nóra. — Csak Tamásnak két óra beérni dolgozni. A gyerekek meg olyan udvaron át járnak iskolába, ahol folyton részegek támasztják a kerítést.