Megkérdezte.

Andrásra pillantottam, aki mellettem ült a kanapén.

– Vasárnap délután háromkor jó lesz.

– Rendben.

Már majdnem letette, amikor még egyszer megszólalt.

– Katalin…

– Igen?

Érezni lehetett, hogy nehezen préseli ki magából a szavakat.

– Amit akkor este mondtam… nem volt igazságos.

Nem volt nagy, könnyekkel kísért vallomás. Nem volt hibátlanul megfogalmazott bocsánatkérés sem.

Én mégis csak ennyit mondtam:

– Igen. Nem volt az.

És nem siettem megkönnyíteni a dolgát.

Mert addigra megtanultam valamit, amit éveken át nem mertem kimondani még magamnak sem.

Sokáig abban a hitben éltem, hogy ha egy családhoz tartozni akarok, akkor kerülnöm kell a vitákat. Engednem kell. El kell mosolyodnom a bántó megjegyzéseket. Úgy kell tennem, mintha bizonyos mondatok nem sebeznének, és mintha a hallgatásom lenne a béke ára.

De tévedtem.

Az a család, amelyik igényt tart a pénzedre, miközben elvitatja tőled a jogot, hogy beleszólj a döntésekbe, valójában nem családtagként tekint rád.

Csak hasznos eszközként.

Erzsébet azon az estén emlékeztetni akart rá, hogy szerinte „senki” vagyok.

Végül azonban éppen az ellenkezőjét érte el.

Emlékeztetett arra, ki is vagyok valójában.

A saját otthonom tulajdonosa.

Az az ember, akinek kizárólagos joga van eldönteni, mire költi a saját pénzét.

Egy nő, aki képes határt húzni, és képes megvédeni azt.

És mindenekelőtt valaki, akinek többé nincs szüksége senki jóváhagyására ahhoz, hogy kimondja:

– Nem.