„Megjelölöm azt a pillanatot, amikor az esküvő még a kezdete előtt véget ért” felelte Eszter, és óvatosan lehúzta az eljegyzési gyűrűt, majd letette az éttermi szerződés szélére
Felháborító és fájdalmasan igazságtalan.
— Egy családban a férfié a vezető szerep. Jobb, ha már most hozzászoksz, hogy hallgatsz rám — jelentette ki Márk, majd úgy dőlt hátra a széken, mintha ezzel végleg lezárta volna a témát.
Eszter nem vágott vissza azonnal. Vele szemben ült Márk bérelt lakásának konyhájában. Az asztalon szétszórva hevertek az ültetési rend kinyomtatott lapjai, az éttermi szerződés és az utolsó esküvő előtti hét teendőinek listája. A nyitott ablakon át beáradt a júliusi este zaja: az udvarról kamaszok nevetése hallatszott, valahol becsapódott egy autó ajtaja, a szomszéd lépcsőházból pedig valaki egy gyerekbiciklit cipelt ki.
Az esküvőig pontosan hét nap volt hátra.
Eszter néhány másodpercig szótlanul figyelte Márkot. Olyan alaposan nézte, mintha most látná először az arcát a megszokott mosoly nélkül, a gondosan udvarias hanghordozás nélkül, anélkül a kifogástalan előzékenység nélkül, amelyet olyan ügyesen viselt az anyja, a barátnői és az anyakönyvi hivatal munkatársai előtt. Márk nem tréfált. Nem próbálta kipuhatolni, hogyan reagál. Nem tett semmit, hogy enyhítsen a kimondottakon.
Valóban úgy gondolta, hogy ebben a mondatban nincs semmi különös.
— Mondd még egyszer — kérte Eszter higgadtan.
Márk féloldalasan elmosolyodott.
— Mit?
— Az egészet. Pont ugyanazzal az arccal.
A férfi összevonta a szemöldökét, de megismételte:
— A családban a férfi irányít. Ideje előre megszoknod, hogy alkalmazkodsz. Az esküvő után úgyis át kell majd állnod erre.
Eszter lassan lehúzta az ujjáról az eljegyzési gyűrűt. Nem rángatta le, nem vágta hozzá, nem dobta az arcába. Csak óvatosan letette az éttermi szerződés szélére, éppen a vissza nem térítendő előlegről szóló bekezdés mellé. Az aranykarika halk koppanással ért a papírhoz.
Márk az első pillanatban fel sem fogta, mi történt. Aztán kiegyenesedett.
— Ezt most miért csinálod?
— Megjelölöm azt a pillanatot, amikor az esküvő még a kezdete előtt véget ért — felelte Eszter.
A férfi felnevetett, de a nevetés szárazon, erőltetetten hangzott.
— Eszter, ne rendezz jelenetet.
— Nem jelenetet rendezek. Lezárok egy projektet.
Márk pislogott egyet. Tudta, hogy Eszter képes tárgyilagos, üzleti hangon beszélni, de ez általában a munkához, iratokhoz, kivitelezőkhöz vagy háztartási ügyekhez tartozott. Most azonban úgy nézett rá, ahogyan az ember arra a beszállítóra néz, aki saját maga ismeri be, hogy megszegte a megállapodást.
— Miféle projektet? — kérdezte ingerülten.
— A mi esküvőnket. Hét hónap szervezés. Huszonnyolc vendég az én oldalamról, huszonnégy a tiédről. Étterem szombatra, ceremóniamester, fotós, virágdekoráció, fuvar a nagymamának, szállás a távolabbról érkezőknek. Ettől a perctől kezdve ez már nem ünnep, hanem kármentési feladat.
— Elment az eszed? — Márk előrehajolt. — Egyetlen mondat miatt?
Eszter felvette a telefonját, megnyitotta a jegyzeteit, és végighúzta az ujját a képernyőn.
— Nem. Nem egyetlen mondat miatt.
Márk hirtelen elhallgatott.
Az utóbbi hetekben valóban megváltozott. Eszter eleinte az esküvő előtti feszültségnek tudta be. Márk egyszer csak egyedül átszervezte a találkozót a ceremóniamesterrel, pedig megbeszélték, hogy együtt mennek. Később kijelentette, hogy Nóra túl harsány, ezért jobb lenne minél messzebb ültetni az ifjú pár asztalától. Aztán anélkül, hogy Eszterrel egyeztetett volna, felhívta az éttermet, és megpróbált néhány fogást lecseréltetni olyanokra, amelyeket az anyja szeretett. Amikor Eszter rákérdezett, miért döntött erről egyedül, Márk csak annyit mondott: „Én vagyok a vőlegény, jogom van részt venni benne.”
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz