Erzsébet magára kapta a kabátját, és szó nélkül távozott. A férje néhány perc múlva indult utána, de az ajtó előtt még megállt mellettem.

– Sajnálom – mondta halkan. – Fogalmam sem volt erről az egészről.

Réka maradt a legtovább.

Amikor végül ő is indulni készült, egy pillanatra megfogta a kezemet.

– Sokkal hamarabb meg kellett volna szólalnom.

– Nekem is – feleltem.

Miután mögötte is becsukódott az ajtó, Andrással ketten maradtunk az étkezőben.

A vacsora már teljesen kihűlt.

A poharakban még ott állt a bor.

Az asztal közepén pedig változatlanul ott hevert a boríték, mintha az este minden súlya abban a néhány papírlapban sűrűsödött volna össze.

András lassan visszaült a székére.

– Ezt az egészet előre eltervezted? Még mielőtt ideértek?

– Igen.

– Tudtad, hogy idáig fajul?

Ránéztem.

– Azt tudtam, hogy úgy, ahogy eddig éltünk, nem mehet tovább.

Hosszú csend ereszkedett közénk.

Végül ő törte meg.

– Évekig hagytam, hogy anyám semmibe vegyen téged.

Nem mondtam semmit.

– És mindig azzal mentettem fel, hogy nem rossz szándék vezeti.

Most már bólintottam.

– Igen. Pontosan ezt mondtad.

András arca elkomorult.

– Sajnálom.

Leültem vele szemben, és nem engedtem, hogy ez az egy szó lezárja a beszélgetést.

– Egy bocsánatkérés önmagában nem lesz elég, András.

– Tudom.

– Ha azt akarjuk, hogy ez a házasság megmaradjon, akkor néhány szabályt újra kell írnunk.

– Mondd el, mire gondolsz.

Elmondtam.

Nem lesz több pótkulcs senkinél.

Nagyobb pénzügyi döntést egyikünk sem hozhat a másik tudta és beleegyezése nélkül.

Az anyja nem állíthat be többé váratlanul, mintha joga lenne bármikor belépni az életünkbe.

És ami a legfontosabb: András nem maradhat néma, amikor az anyja sérteget, lekicsinyel vagy megpróbál megalázni engem.

Mindegyik pontnál bólintott. Nem vitatkozott. Nem magyarázkodott.

De volt még valami, amit ki kellett mondanom.

– Nem azt várom tőled, hogy azért állj mellém, mert én vagyok a feleséged.

Összevonta a szemöldökét.

– Hanem miért?

– Azért, mert ha valakit előtted aláznak meg, tudnod kell kimondani, hogy ez nem fér bele. Akkor is, ha az illető, aki ezt teszi, a saját anyád.

András lehajtotta a fejét.

Néhány másodperc múlva azonban bólintott.

Két hónappal később a vidéki ház végül felkerült az eladó ingatlanok közé.

Erzsébet nem volt hajlandó a saját megtakarításából finanszírozni a felújítást, apósom pedig egyértelművé tette, hogy nem vesz fel hitelt emiatt. Így aztán a házat abban az állapotban hirdették meg, ahogy volt.

Réka eleinte semmit nem kapott belőle.

András sem.

És Erzsébet hetekig ismételgetett jóslataival ellentétben senki sem ment tönkre. Senki nem omlott össze. A világ nem állt meg.

Az élet egyszerűen folytatódott.

Majdnem három hónap telt el úgy, hogy Erzsébet nem jött át hozzánk.

Aztán egy vasárnap megcsörrent a telefonom.

Nem Andrást hívta.

Engem.

– Szia, Katalin.

– Szia.

A vonal túlsó végén hosszú, kényelmetlen csend következett.

– Arra gondoltam… esetleg átmehetnénk jövő vasárnap egy kávéra?

Nem a „kávéra” szó volt a fontos.

Hanem az, hogy azt mondta: „átmehetnénk”.

Most először nem bejelentette az érkezését.