Aztán visszamentem az asztalhoz.

– Tudod, Erzsébet, azt hiszem, ezzel az egy mondattal most sikerült megoldanod a kérdést.

– Milyen kérdést?

Letettem elé a papírokat.

– Ha én senki vagyok ebben a családban, akkor valóban teljesen értelmetlen lenne, hogy az én pénzemből újítsátok fel a ti ingatlanotokat.

Nem felelt.

Ekkor elővettem a másik iratot is.

– És mivel láthatóan nagyon fontos neked, hogy mindenki tisztában legyen a saját helyével, úgy gondoltam, jobb, ha egy másik dolgot is egyértelművé teszünk.

András döbbenten nézett rám.

– Katalin, mi ez?

Felé fordítottam a dokumentumot, hogy ő is lássa.

– A ház tulajdoni lapja.

Erzsébet ideges, rövid nevetést hallatott.

– És ezzel mit akarsz mondani?

– Azt, hogy ez a ház az enyém.

– Ezt eddig is tudtuk.

– Nem. Szerintem nem tudtátok igazán.

Egyenesen a szemébe néztem.

– Évek óta úgy jártok ide, hogy előtte nem szóltok. Vendégeket hoztok. Átpakoljátok a holmijaimat. Eldöntitek helyettem, hol legyen a karácsony. És ma este itt ülsz az én házamban, majd közlöd velem, hogy senki vagyok.

Erzsébet szóra nyitotta a száját.

De nem hagytam, hogy közbevágjon.

– Ezért innentől kezdve pontosan azt a logikát fogjuk követni, amit te magad állítottál fel.

Felvettem az asztalról a telefonomat.

– Aki nem része ennek a háztartásnak, annak nincs szüksége kulcsra ehhez az otthonhoz.

Erzsébet arckifejezése egyetlen pillanat alatt megváltozott.

– Milyen kulcsról beszélsz?

– Az én házam kulcsáról.

Megdermedt.

Három évvel korábban András adott neki egy pótkulcsot arra az esetre, ha valami rendkívüli történne.

Erzsébet fejében ez a „vészhelyzeti” kulcs idővel szabad bejárássá alakult.

– Ezt nem mondhatod komolyan – suttogta.

– De. Teljesen komolyan mondom.

– András!

A fiára kapta a tekintetét.

– Szólalj már meg!

Aznap este András először nem nézett félre, és nem hajtotta le a fejét.

– Anya… add vissza a kulcsot.

Erzsébet elsápadt.

– Tessék?

– A kulcsot. Kérlek, add vissza.

Azt hiszem, akkor értette meg igazán, hogy ez az este már régen nem az ő forgatókönyve szerint zajlik.

Hirtelen felpattant a székéről.

– Szóval inkább a feleséged mellé állsz, mint az anyád mellé?

András lassan megrázta a fejét.

– Nem. Azt választom, hogy nem hagyom tovább, hogy az anyám irányítsa az életemet és a házasságomat.

Nem feleltem azonnal.

Egyetlen ilyen mondat nem tudta semmissé tenni azt a nyolc évet, amelyben többnyire csak nyeltem és hallgattam.

Mégis, most hangzott el először valami, ami legalább hasonlított egy felismerésre.

Erzsébet kapkodó, ideges mozdulatokkal nyúlt a táskájába. Egy darabig matatott benne, majd előhúzta a kulcscsomóját. Lefejtett róla egy kulcsot, mintha minden mozdulat sértené az önérzetét, aztán az asztal lapjára ejtette.

– Tessék.

Elvettem.

– Köszönöm.

Az arca megfeszült.

– Most már boldog vagy?

– Nem.

Láthatóan nem erre a válaszra számított.

– Akkor mégis mit szeretnél?

– Semmit.

És ezt komolyan gondoltam.

Nem vágytam kierőltetett bűnbánatra. Nem kellett színpadias megbánás, sem ünnepélyes fogadkozás. Mindössze azt akartam, hogy végre mindenki számára egyértelmű legyen, hol húzódnak a határok.