Este hétkor megérkezett Erzsébet és a férje.

Nagyjából tíz perccel utánuk Réka és a férje is belépett.

A vacsorát én főztem.

Az első harminc perc meglepően békésen telt. Majdnem olyan volt, mintha tényleg egy egyszerű családi estére gyűltünk volna össze, nem pedig egy olyan beszélgetésre, amelynek már előre lehetett érezni a súlyát.

Aztán Erzsébet letette az evőeszközt a tányérja mellé.

– Rendben – szólalt meg. – Akkor talán ideje rátérnünk a ház ügyére.

András mellettem azonnal megmerevedett.

Én csak felemeltem a poharamat, ittam egy korty vizet, majd bólintottam.

– Beszéljünk róla.

– Apátok megkapta a végleges árajánlatokat – folytatta Erzsébet. – A felújítás összesen 37 800 euróba kerülne.

Úgy mondta ezt, mintha a döntés már megszületett volna, és nekünk csupán tudomásul kellene vennünk.

– Értem – feleltem. – És ebből mi következik?

– Szerintünk az lenne a legésszerűbb megoldás, ha ezt az összeget te és András állnátok.

Egy pillanatig csak néztem rá.

– És Réka miért nem vesz részt benne?

A sógornőm abban a másodpercben lehajtotta a fejét, és a tányérját kezdte nézni.

Erzsébet szája megfeszült.

– Rékának két gyereke van.

– Igen. És?

– Neki sokkal több a kiadása.

– Vagyis azért kellene nekünk fizetnünk mindent, mert nekünk nincs gyerekünk?

– Én ilyet nem mondtam.

– Nem ezekkel a szavakkal. De a jelentése pontosan ez.

Ekkor András apja is megszólalt.

– Katalin, itt senki sem akar visszaélni veled.

– Én sem mondtam, hogy bárki ezt akarná.

Erzsébet azonban láthatóan egyre kevésbé tudta türtőztetni magát.

– Akkor mégis miért kell ezt ennyire túlbonyolítani? Tudjátok jól, hogy nektek belefér.

– Ez nem indok.

– De hát a pénz így is családon belül marad.

Erre halványan elmosolyodtam.

– Rendben. Ebben az esetben írassátok át ránk a ház felújításnak megfelelő tulajdoni hányadát.

Az asztalnál azonnal elnémult mindenki.

Erzsébet olyan arccal meredt rám, mintha valami sértést vágtam volna hozzá.

– Micsoda?

– Ha nekünk kell finanszíroznunk az egész munkát, akkor kapjuk meg érte az ingatlan arányos részét.

– Erről szó sem lehet!

– Miért nem?

– Mert az a ház az én férjemé és az enyém!

Két másodpercig hagytam, hogy a mondata ott lógjon közöttünk.

Aztán csendesen annyit mondtam:

– Pontosan.

Csak ekkor fogta fel, hogy éppen ő maga mondta ki azt, amit én próbáltam elmagyarázni.

Réka oldalra fordította a fejét, nyilván azért, hogy ne látszódjon rajta a mosoly.

Erzsébet arca vörösre váltott.

– Kicsavarod, amit mondok!

– Nem csavarok ki semmit. Csupán a tulajdonjogról beszélek.

– Te tényleg nem értesz semmit abból, mit jelent egy család.

– Lehet, hogy nem.

És akkor elhangzott az a bizonyos mondat.

Az a mondat, amellyel Erzsébet nyilván azt hitte, végleg elhallgattat.

– Te senki vagy ebben a családban, úgyhogy nincs jogod beleszólni!

Mintha a levegő is megállt volna a szobában.

András hirtelen felkapta a fejét.

– Anya!

Én azonban felemeltem a kezem.

– Ne. Hagyd.

Erzsébet kihívó tekintettel nézett rám, mintha várná, hogy összeomoljak.

Én nyugodtan felálltam, odasétáltam a tálalószekrényhez, és kihúztam az egyik fiókot.

Kivettem belőle a borítékot.