Más szóval nekem negyvenezer eurót kellett volna betennem egy olyan ingatlanba, amelynek a fele később akár ajándékként Rékához kerülhetett volna.

Most már habozás nélkül nemet mondtam.

És onnantól kezdve beindult a nyomásgyakorlás.

Először Erzsébet hívogatott.

Aztán András próbált győzködni.

Később András apja is felhívott.

Végül még Réka is tett egy erőtlen kísérletet.

– Nézd, bizonyos szempontból ez befektetés lenne a családba.

Már megint ugyanaz a szó.

Család.

Ha fizetni kellett, hirtelen családtag voltam.

Ha véleményem vagy jogom lett volna beleszólni valamibe, akkor már sokkal kevésbé számítottam annak.

Aztán Erzsébet elkövette azt a hibát, amivel végleg lebuktatta őket.

Egy csütörtöki délutánon felhívott a bankom.

Az ügyintézőm egy időpontot akart megerősíteni valamilyen „családi ingatlanüggyel” kapcsolatban.

Csakhogy én nem kértem semmiféle találkozót.

Néhány kérdés után kiderült, mi történt: András felvette a kapcsolatot a bankkal, hogy megtudja, mekkora kölcsönt kaphatnánk.

Mindezt úgy, hogy nekem egy szót sem szólt róla.

Aznap este a nappaliban vártam rá.

– Beszéltél a bankkal?

Az arcáról azonnal lefagyott a megszokott kifejezés.

– Csak érdeklődtem.

– Mivel kapcsolatban?

– Katalin…

– Mivel kapcsolatban, András?

Lassan letette a kulcsait az asztalra.

– Anya szerint megoldás lehetne egy kisebb hitel. Így nem kellene a te félretett pénzedhez nyúlni.

Pár másodpercig csak néztem rá.

– Az én félretett pénzemhez?

– Nem így akartam mondani.

– De pontosan így mondtad.

Felálltam.

– Az anyád kitalálja, hogy felújítja a saját házát. Utána eldönti, hogy ezt majd én kifizetem. Én nemet mondok. Erre ti ketten a tudtom nélkül elkezdtek más utat keresni, hogyan lehetne mégis megszerezni a pénzt.

– Senki nem csinál semmit a hátad mögött!

– Felhívtad a közös bankunkat anélkül, hogy előtte szóltál volna nekem.

– Ez csak egy tájékozódó beszélgetés volt!

– És mi lett volna utána? Aláírod helyettem a papírokat is?

Elsápadt.

– Ez már túlzás.

Lehet, hogy az volt.

De akkorra bennem már valami végleg megrepedt.

Aznap éjjel a vendégszobában aludtam.

Másnap reggel időpontot kértem a banki tanácsadómtól, és felhívtam egy ügyvédet is.

Nem azért, mert már a válást készítettem volna elő.

Legalábbis akkor még nem.

Egyszerűen tisztán akartam látni, jogilag és anyagilag pontosan milyen helyzetben vagyok.

Amit megtudtam, teljesen más megvilágításba helyezte az egész ügyet.

A házat, amelyben Andrással laktunk, még két évvel az esküvőnk előtt vásároltam.

Az önrész a saját megtakarításaimból és az apámtól örökölt pénzből állt össze.

A jelzáloghitel is kizárólag az én nevemen volt.

András rendszeresen fizette a közös kiadások rá eső részét, de tulajdonjoga nem volt.

Ezzel eddig is tisztában voltam.

Azzal viszont nem, hogy Erzsébet mennyire másképp képzeli el a helyzetet.

Néhány nap múlva ez is kiderült.

Erzsébet vetette fel, hogy üljünk le együtt vacsorázni.

– Ideje, hogy végre felnőtt emberek módjára megbeszéljük ezt az egészet – közölte határozottan.

Belementem.

Mielőtt azonban bárki megérkezett volna, egy borítékot becsúsztattam a tálalószekrény egyik fiókjába.