Akkor sem, amikor András születésnapjára tizenkét vendéget hívott a mi házunkba úgy, hogy engem előtte meg sem kérdezett. Akkor sem, amikor a nagymamámtól örökölt porcelánkészletet egyszerűen Rékának adta, mert szerinte az „úgyis csak foglalta a helyet és porosodott a szekrényben”.

És persze akkor sem, amikor a barátaink előtt közölte, hogy a fizetésem „nevetségesen magas ahhoz képest, hogy egész nap csak egy monitor előtt ülök”.

Három héttel az emlékezetes vacsora előtt azonban átlépett egy újabb határt. Egy vasárnap délelőtt András bejött a konyhába egy bögre kávéval a kezében.

– Anyának támadt egy ötlete.

Már ennél az egyetlen mondatnál gyanakodnom kellett volna.

– Milyen ötlete? – kérdeztem.

– Tudod, hogy a szüleim vidéki házának fenntartása egyre többe kerül.

Bólintottam.

Egy régi házról volt szó, körülbelül egyórás autóútra a várostól. Erzsébet és a férje évente legfeljebb néhány hetet töltöttek ott.

– Apa már eladná – folytatta András. – Anya viszont hallani sem akar róla. Úgyhogy kitalált egy másik megoldást.

Itt elakadt egy pillanatra.

– Azt szeretné, ha mi is beszállnánk a felújításba.

– Mekkora összegről beszélünk?

– Nagyjából negyvenezer euróról.

Egy másodpercig azt hittem, félreértettem.

– Negyvenezer euróról?

– A tetőt rendbe kell hozni, a villanyhálózatot ki kell cserélni, a konyhát is fel kell újítani…

– És ezt miért pont nekünk kellene finanszíroznunk?

András fáradtan kifújta a levegőt.

– Mert nagy valószínűséggel egyszer úgyis a miénk lesz az a ház.

A „valószínűleg” szó azonnal szöget ütött a fejembe.

– A te nevedre kerül majd?

– Nem.

– Akkor a kettőnkére?

– Nem egészen, de…

– Vagyis azt várod tőlem, hogy tegyek bele negyvenezer eurót egy házba, ami hivatalosan továbbra is a szüleidé marad.

– Ők a családom, Katalin.

Óvatosan letettem a csészét az asztalra.

– És én akkor mi vagyok?

András nem válaszolt.

Többet nem is kellett mondania. A hallgatása elég világos volt.

Két nappal később kiderült, hogy ez az egész csak a terv első fele volt.

Réka telefonált.

Olyan gyorsan hadarta a szavakat, mint mindig, amikor feszült vagy ideges volt.

– Katalin, anyu beszélt már veled a házról?

– András említette.

– És akkor ti is beszálltok?

– Nem.

A vonal túlsó végén csend lett.

– Értem.

Ez az egyetlen, rövid „értem” azonnal gyanakvóvá tett.

– Miért kérdezed ezt?

– Semmi különösért.

– Réka.

Hallottam, ahogy nagyot sóhajt.

– Anya úgy adta elő, hogy ti álljátok majd a felújítást.

– Tessék?

– Hát… pontosabban főleg te.

Mintha hideg kéz markolt volna a gyomromba.

– Miért pont én?

– Mert András elmondta neki, hogy megkaptad az éves prémiumodat.

Becsuktam a szemem.

A prémiumom.

Nem aprópénzről volt szó. Azt terveztem, hogy egy részével csökkentem a lakáshitelemet, a maradékot pedig félreteszem tartaléknak.

– És te mennyit adnál bele? – kérdeztem.

Megint hosszú hallgatás következett.

– Én?

– Igen, te.

– Semmit.

Abban a pillanatban minden a helyére került.

Erzsébet nem azt akarta, hogy a gyerekei segítsenek. Azt akarta, hogy én fizessem ki az egészet.

Réka pedig egyetlen eurót sem tett volna bele.

Közben András szülei néhány évvel korábban még arról beszéltek, hogy a vidéki ház egyszer a két gyerek között fele-fele arányban oszlik majd meg.