Meglepődött rajta, milyen finom volt az a torta.

Négy hónap telt el.

A válás végül gyorsabban lezárult, mint Gábor remélte, hiába próbálta sajnálatra méltó kifogásokkal húzni az időt. A bíróság áttanulmányozta a benyújtott iratokat, az üzenetváltásokat és a pénzmozgásokat, majd kimondta: a hitel Gábor személyes kötelezettsége, mivel a kölcsönből olyan vagyontárgyat vásároltak egy harmadik személy javára, amelyről a feleséget szándékosan nem tájékoztatták.

Júlia élete gyökeresen átalakult. Eleinte furcsa volt hazaérni egy csendes lakásba, ahol senki sem követelt vacsorát, senki nem sóhajtozott a nehéz sorsán, és senki nem kért pénzt benzinre, váratlan számlára vagy valamilyen „halaszthatatlan” ügyre. Aztán nagyon hamar rájött valamire: hirtelen maradt pénze. Nem is kevés.

Kifizette az összes kisebb tartozását. Kifestette és rendbe hozatta az előszobát, amiről már három éve álmodozott. Vett magának egy kéthetes gyógyfürdős pihenést egy vidéki üdülőben — öt év óta ez volt az első valódi szabadsága.

Gábor és a rokonsága persze nem adta fel könnyen. Az első hetekben Júlia telefonja szinte megállás nélkül csörgött. Nóra hívogatta, és megpróbált a lelkiismeretére hatni: hosszasan ecsetelte, milyen keserves Gábornak az anyjával együtt élnie Erzsébet nyugdíjából és a saját alkalmi kereseteiből. Aztán maga Erzsébet telefonált, és követelte, hogy Júlia „mutasson végre emberséget”, vonja vissza a keresetet, és ne tegye tönkre a fiát. Gábor néhányszor még a ház előtt is lesben állt. Virágot hozott, bocsánatot kért, és megígérte, hogy keres rendes munkát valamelyik üzemben.

De a régi fogások többé nem hatottak. Júlia ránézett a volt férjére, és már nem azt az embert látta, akinek valaha hinni akart. Csak egy idegent látott: gyenge, kényelmes férfit, aki megszokta, hogy mások hátán élősködik. Elment mellette, nem reagált sem a könyörgésre, sem a vádaskodásra. Egy idő után pedig egyszerűen telefonszámot cserélt.

Egy vasárnap délután, amikor új ruhákkal teli szatyrokkal tért haza a bevásárlóközpontból, összefutott a lépcsőházban a szomszédasszonnyal.

— Júliám, hát te kivirultál! — csapta össze a kezét az asszony. — A volt uradat meg láttam a minap. A villamosmegállónál állt, valami szórólapokat osztogatott. Lefogyott szegény, egészen beesett az arca.

— Mindenkinek megvan a maga útja — mosolygott Júlia.

Belépett a világos, tiszta lakásába. Kipakolta a vásárolt holmikat, feltette a vízforralót. Előtte állt egy nyugodt este, egy kiszámítható munkahét, és egy egész élet, amelyben többé nem jutott hely a hazugságnak, mások adósságainak és azoknak az embereknek, akik a jóságot gyengeségnek nézik.

Júlia végre a saját sorsa úrnője lett.

És ez csodálatos érzés volt.