— Erzsébet — Júlia lassan felé fordította a tekintetét. — A Nórával folytatott levelezésben teljesen világosan megbeszélték, hogy „Júlia úgysem kap semmit”. Arról is írtak, hogyan fognak majd ott epret ültetni, miközben én fizetem a banknak a hitelt. Ne próbáljon engem bolondnak nézni.

A meglepetéseket nem úgy szokták intézni, hogy titokban az anyjuk nevére íratnak mindent.

— Férfi vagyok! Jogom van eldönteni, mi történik a család pénzével! — robbant ki Gáborból, és már ordított. Egyetlen mozdulattal összekaparta az asztalon heverő kinyomtatott lapokat, aztán megpróbálta darabokra tépni őket.

— Tépd csak, Gábor. Nyugodtan — felelte Júlia különös nyugalommal. — Van belőlük másolat pendrive-on is, felhőben is. Ma reggel közjegyzővel hitelesíttettem. És van nálam egy válókereset is. Meg egy beadvány arról, hogyan osszuk meg azt a bizonyos tartozást, amelyet te olyan ügyesen befektettél anyád telkébe. Az ügyvéd szerint ezekkel a bizonyítékokkal a bíróság nagy valószínűséggel kimondja majd, hogy ez a hitel a te külön tartozásod. Vagyis szépen egyedül fogod visszafizetni.

Gábor megdermedt. A lapok kicsúsztak az ujjai közül, és szétszóródtak a padlón.

— Júlia… hiszen mi család vagyunk… — motyogta, és mintha egyetlen pillanat alatt kiszállt volna belőle minden düh. A tekintetében most már nem fölény volt, hanem nyers, leplezetlen rémület. Olyan ember félelme, akit váratlanul elrántottak a készre terített vályútól. — Miért kell rögtön bíróság? Miért kell válás? Jó, hibáztam, el akartam sumákolni… de értünk tettem! A közös jövőnkért!

— Pakolj össze, Gábor — mondta Júlia jeges hangon. — Ez a lakás az enyém. Pontosan egy órát kapsz, hogy összeszedd a ruháidat, és elmenj innen.

— Hová menjen ilyenkor, este?! — visított fel Erzsébet, hirtelen megfeledkezve a beteg szívéről. — Nincs jogod az utcára tenni a férjedet! Szívtelen vagy! Én mindig is mondtam, hogy belőled hiányzik a női lágyság meg a jóság! Neked csak a pénz számít!

— Pontosan, Erzsébet. A pénz. Az én pénzem. Amit maga és a fia több mint egy éven át szép csendben csapoltak. Gábor majd megy magához. Van lakása, nem igaz? És van egy remek külterületi telke is. Akár már ma este kiutazhatnak oda, és elkezdhetik építeni az álomházukat. Saját erőből. Saját pénzből.

Egy órával később a bejárati ajtó nagy csattanással záródott be Gábor mögött. Két hatalmas bőröndöt vonszolt maga után, tele a holmijaival. Erzsébet szorosan mögötte haladt, és még a folyosóról is átkokat szórt Júliára, azt rikácsolva, hogy majd „egyedül fog megrohadni a milliói mellett”.

Júlia bezárta az ajtót. Kétszer is elfordította a kulcsot a zárban. Aztán háttal nekidőlt a hűvös fémfelületnek.

A lakás néma volt. Üres. És Júlia hosszú évek óta először nem érzett bűntudatot. Nem szorította a mellkasát félelem a holnaptól, nem kellett azon gondolkodnia, kinek a kedvét rontotta el, kit sértett meg, kinek nem adott eleget. Kiment a konyhába, felszedte a padlóról a széttépett papírdarabokat, és a szemetesbe dobta őket. A torta még mindig érintetlenül állt az asztalon. Vágott magának egy szeletet, friss teát töltött, és leült.