A péntek este pontosan úgy érkezett meg, ahogy várta. Gábor szokatlanul jókedvűen lépett be az ajtón. Drága tortát hozott, amelyet természetesen megint Júlia hitelkártyájával fizetett ki, azzal, amely a telefonjához volt kapcsolva. Nem sokkal később Erzsébet is megjelent.

Leültek az asztalhoz. Erzsébet komótosan széthajtotta az ölébe tett szalvétát, Gábor pedig ünnepélyes mozdulattal belevágott a tortába.

— Na, Júlia — kezdte élénken, miközben jókora szeletet tett a felesége tányérjára. — Ma remek tárgyalást folytattam. A projekt biztosan be fog indulni, most már száz százalék. Gondolkodtál azon, amit mondtam? Holnap szombat, a bankok nyitva vannak, elmehetnénk együtt, beadhatnánk a kérelmet.

— Júliácska, ez nagy lehetőség — kapcsolódott be Erzsébet mézesmázos mosollyal. — Egy családban támogatni kell egymást. Tudod, a család a legfontosabb. Az ilyen esélyt nem szabad elszalasztani.

Júlia először a férjére nézett. Aztán az anyósára. Végül lassan, minden látványos gesztus nélkül eltolta maga elől a tortás tányért.

A szomszéd széken heverő táskájából elővett egy vastag, műanyag irattartót. Kipattintotta a zárját, és gondosan összerendezett, színesben kinyomtatott A4-es lapokat húzott ki belőle.

— Átgondoltam, Gábor — mondta nyugodt hangon. — Alaposan áttanulmányoztam az üzleti tervedet. Arra jutottam, hogy a te édesanyád ingatlanába én több pénzt nem fogok tenni.

Az első lapot Gábor elé csúsztatta. Egy képernyőkép volt: az üzenetváltás, amelyben a férje Nórának dicsekedett azzal, hogy „még egy kicsit megszorongatja azt a hülyét”. A következő papíron a telek adásvételi szerződésének fotója szerepelt, Erzsébet nevével. Utána az építkezési költségvetés következett.

Gábor mereven bámulta a dokumentumokat. Az arca pillanatok alatt változott át: előbb vörös lett, aztán a színe hirtelen kifutott belőle, és beteges sápadtság ült ki rá. Erzsébet előrenyújtotta a nyakát, hogy jobban lásson, majd tágra nyílt szemmel meredt a papírokra.

— Mi ez? — kérdezte rekedten Gábor.

— Ezek a te befektetőid, Gábor — Júlia hátradőlt a széken, és összefonta a karját a mellkasa előtt. — Ezek a te nagykereskedelmi beszerzéseid. És ez az a 3 200 000 forint, ami miatt másfél éve nem vettem magamnak új téli csizmát.

— Te… te kutattál a gépemben! — Gábor felpattant, a széke nagy csattanással borult hátra. — Mégis milyen jogon?! Ez a magánszférám megsértése! Ez aljasság!

— Aljasság? — Júlia hangja egyetlen árnyalattal sem lett magasabb. — Aljasság az, amikor valaki adósságba hajszolja a feleségét, meséket talál ki csalókról, majd abból a pénzből telket vesz az anyjának. Aljasság az, amikor újabb 6 000 000 forintot akar rám terhelni, hogy arra a telekre házat építtessen, közben pedig előre örül annak, hogy válás esetén én egy fillért sem kapok belőle.

— Júlia, te mindent félreértesz! — jajdult fel Erzsébet, és a mellkasához kapott. A mozdulat teátrális volt, túl gondosan begyakorolt ahhoz, hogy őszintének hasson. — A fiam csak meglepetést akart! Ez lett volna a mi közös családi otthonunk! Egyszerűen félt, hogy nem örülnél a telekvásárlásnak!