Júlia háromszor olvasta újra az utolsó sorokat. A betűk egy idő után összefolytak előtte, mégis minden szó beléégett. Hárommillió-kétszázezer forint. Tavaly Gábor megtörten, elsápadva állított haza, és előadta a történetet a csalókról, akik állítólag lenyúlták a pénzét egy építőanyag-szállítmányért. Akkor még sírt is a konyhaasztalnál ülve. Júlia odaadta neki az összes megtakarítását, majd hitelt vett fel, hogy „komoly emberektől” mentse meg, akiknek Gábor állítása szerint tartozott. Hónapokon át spórolt az ennivalón, gyalog járt, hogy ne kelljen buszjegyre költenie, és minden forintot kétszer meggondolt.

Gábor pedig telket vásárolt belőle.

Ráadásul nem is a saját nevére, hanem az anyjáéra.

Most pedig az egész család arra készült, hogy újabb hatmillió forintnyi adósságot akasszon Júlia nyakába, és abból házat húzzanak fel ugyanazon a telken. Maguknak.

Júlia nem sírt. Ez lepte meg a legjobban. Egyetlen könnycsepp sem jelent meg a szemében. A mellkasában inkább valami súlyos, dermesztő hideg terült szét. Tizenkét év házassága egyetlen kegyetlen felismeréssé zsugorodott: őt soha nem tekintették valódi családtagnak. Csak kényelmes pénzforrás volt számukra, egy engedelmes bankautomata, amelyet bármikor meg lehet rúgni, önzéssel lehet vádolni, és szükség szerint használni.

Könyvelőként Júlia pontosan tudta, mekkora súlya van egy-egy iratnak, üzenetnek, dátumnak és számlának. Nem kapkodott, nem kezdett üvölteni, nem rontott ki a szobából. Fegyelmezetten, szinte gépies alapossággal képernyőképeket készített az elmúlt fél év teljes levelezéséről. Ezután végignézte az elküldött mellékleteket is. Ott voltak a telekről készült fotók, az adásvételi szerződés, amelyben a föld Erzsébet nevére került, és egy részletes építési költségvetés is. A végösszeg vastagon, egyértelműen állt a táblázat alján: 5 920 000 forint.

Júlia mindent lementett egy pendrive-ra, majd a képernyőképeket továbbította a munkahelyi e-mail-címére is. Csak ezután zárta be az üzenetküldő alkalmazást. Megnyitotta a szövegszerkesztőt, kinyomtatta azokat a társasházi befizetési igazolásokat, amelyek miatt eredetileg leült a laptop elé, aztán kikapcsolta a gépet.

Kiment a konyhába, és töltött magának egy pohár vizet. Az ujjai alig észrevehetően remegtek, de a feje tiszta maradt. A gondolatai nem szétestek, hanem sorba rendeződtek. Holnap csütörtök. Péntek este Erzsébet rendszerint náluk vacsorázik. Ennél alkalmasabb pillanatot keresve sem találhatott volna.

Másnap Júlia fél nap szabadságot vett ki, és felkeresett egy ügyvédet. A megbeszélés nem tartott tovább egy óránál. A lakás még a házasság előtt került Júlia tulajdonába, tehát ahhoz Gábornak nem volt köze. A tavaly felvett hitel ugyan a házasság ideje alatt keletkezett, de Júlia nevére szólt, és a rendelkezésére álló szerződésmásolatokkal, valamint az üzenetváltásokkal jó eséllyel bizonyítható volt, hogy a pénzt nem közös családi célra fordították, hanem Erzsébet telkének megvásárlására. Az ügyvéd azt is világosan kimondta: Júlia bármikor felszólíthatja Gábort, hogy hagyja el a lakást.