Katalin halkan felnevetett, de nem vidáman, inkább keserűen.

— Tudod, Júlia, néha komolyan nem értem, honnan van benned ennyi türelem. Okos vagy, jó szakember, megállsz a saját lábadon. Minek cipeled ezt a koloncot? Az a férfi rajtad élősködik, és még ő dirigál.

Júlia egy pillanatra megállt a mozdulatban.

— Mégiscsak a családom — mondta halkabban. — Megszokás is. És néha sajnálom. Olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek.

— Egy gyereket legalább sarokba lehet állítani, ha rosszalkodik. Ez viszont egy felnőtt férfi, aki közben szépen elviszi az életedet — rázta meg a fejét Katalin, aztán visszafordult az irataihoz.

Este Júlia tovább maradt az irodában. Ki kellett nyomtatnia néhány befizetési bizonylatot a társasház közös képviselőjének. Az otthoni nyomtató már egy hónapja elromlott; Gábor többször megígérte, hogy elviszi szervizbe, de az ígéretből persze nem lett semmi.

Mire hazaért, már nyolc óra körül járt. Gábor nem volt otthon. Üzenetben előre jelezte, hogy „fontos befektetői találkozóra” ment. A lakás üresen, hidegen fogadta Júliát. Ledobta a táskáját, bement a szobába, és bekapcsolta a férje laptopját. Gábor sosem használt jelszót, mert szerette hangoztatni, hogy egy családban nincsenek titkok. Igaz, ez nem akadályozta meg abban, hogy időről időre féltékenységre hivatkozva átnézze Júlia telefonját.

A gép feléledt az alvó állapotból. A képernyőn azonnal megnyílt egy népszerű üzenetküldő alkalmazás ablaka. Júlia csak be akarta zárni, hogy megnyissa a szövegszerkesztőt, ám a tekintete megakadt a legutóbbi soron. Az üzenet egy „Anyuci és Nórika” nevű beszélgetésben állt. Nóra Gábor húga volt: talpraesett, erőszakos asszony, aki állandóan arról panaszkodott, hogy két gyerek mellett semmire sem elég a pénz.

A friss üzenetet Gábor küldte fél órával korábban:

„Anya, már puhítom. Ma este még egyszer rámegyek a témára. Úgysem tud kibújni, fel fogja venni azt a hatmilliót. Te csak folytasd a műsort, hogy milyen nehéz nekünk, és hogy kötelessége segíteni. Amint a pénz megérkezik a számlájára, rögtön átutalom a kártyádra, és végre rendezhetjük az alapot meg a falakat. A munkások már várnak.”

Júlia keze megállt az egér fölött. Mintha a levegő is bennrekedt volna a tüdejében. Nem pislogott, csak meredt a monitorra, aztán lassan felfelé görgette a beszélgetést.

Nóra ezt írta:

„Gábor, csak óvatosan. Júlia makacs nő, ha megérzi, hogy anya nevére épül a ház, egy fillért sem fog adni.”

Erzsébet válasza alatta állt:

„Nem fog gyanút. Hozzászokott, hogy jó kislány legyen. Mondd neki, hogy kínai berendezések beszerzésére kell. Gábor, kisfiam, azért nézd meg még egyszer, hogy a telek papírjai rendben vannak-e. Tegnap kimentem megnézni, gyönyörű hely. Nyárra pont fel lehetne húzni a nyaralót. Itt a városban már levegőt sem kapni.”

Gábor néhány perccel később ezt írta:

„Mindent ellenőriztem. A telek tiszta, a te neveden van, anya, ahogy megbeszéltük. Ha Júlia egyszer válni akarna, a közelébe sem kerülhet. A tavalyi tartozást meg, amit most is ő fizet, tekintsétek jó befektetésnek. Abból vettük a földet. Ő azt hiszi, akkor a beszállítók vertek át, pedig csak felvettem készpénzben, és kifizettem belőle a telket. Nevetséges, komolyan.”