Júlia pillantása visszasiklott a csekkekre. A számok összemosódtak a szeme előtt. Tizenkét év alatt a „csak átmeneti” kifejezést már számtalanszor hallotta. Átmenetileg mondott fel Gábor a gyárban, mert „meg kellett találnia önmagát”. Átmenetileg éltek Júlia fizetéséből, amíg ő autóalkatrészek kereskedelmével próbálkozott. Átmenetileg vett fel Júlia először egymillió-kétszázezer forint hitelt, hogy Gábor eltüntethessen egy hiányt. Azt az „átmeneti” kölcsönt végül három évig fizette, miközben lemondott a nyaralásról, az új ruhákról és még a rendes fogászati kezelésről is.

Felállt az asztaltól, és a papírokat gondosan egyenes kupacba rendezte.

– Ezt a beszélgetést lezártuk. Nem lesz hitel. Holnap korán kelek, nálunk az éves mérleggel kell foglalkozni.

Gábor megvetően felhorkant, Erzsébet pedig lassan megrázta a fejét, mintha mélységesen csalódott volna benne.

– Az önzés, Júlia, soha nem vezet jóra – sziszegte az anyósa. – A női büszkeség az első lépés a magány felé.

Másnap reggel Júlia zsúfolt buszon zötykölődött a munkahelyére. Az utasok egymást lökdösték, az ellenőr nehezen préselte át magát a tömegen, hogy ellenőrizze a jegyeket és bérleteket. Júlia az ablakon túl elsuhanó szürke utcákat nézte, közben fejben újra és újra összepróbálta a havi családi költségvetést. A fizetése háromszázhatvanezer forint volt. Ebből harminckétezer ment el a közüzemi díjakra abban a kétszobás lakásban, amelyet még a nagymamájától örökölt.

További százhúszezer forintot vitt el kettőjük élelmezése. Havonta hatvanezret utalt a banknak Gábor előző üzleti ötlete után. Ami megmaradt, az észrevétlenül szivárgott el a mindennapi apró kiadásokra, Erzsébet gyógyszereire és Gábor autójának benzinköltségére.

A férje csak időnként hozott haza pénzt. Néha megjelent negyven- vagy hatvanezer forinttal, és büszke mozdulattal letette az előszobai kisszekrényre, mintha ezzel máris bizonyította volna, hogy minden a legnagyobb rendben van.

— Ebből vegyél húst — mondta ilyenkor nagyvonalúan.

A pénz rendszerint két-három nap alatt eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Utána Gábor megint teljes egészében Júlia keresetére támaszkodott, és közben hosszasan magyarázta, hogy válság van, a beszállítók megbízhatatlanok, mindenki átver mindenkit, és egy becsületes embernek ma már lehetetlen talpon maradnia.

Aznap a munkahelyén Júlia egész nap számok, kimutatások, határidők és táblázatok között kapkodott. A szomszédos íróasztalnál ülő Katalin egy idő után félretolta a billentyűzetet, és alaposabban ránézett.

— Júlia, te falfehér vagy — jegyezte meg, miközben elfordult a monitorától. — Megint a te nagy üzletembered készít ki?

— Azt akarja, hogy vegyek fel hatmillió forintot az új tervéhez — felelte Júlia száraz hangon, miközben tovább egyeztette a programban a tartozik és követel oldalakat.

— És gondolom, nemet mondtál.

— Mondtam. Csakhogy most az anyjával együtt büntetnek. Tegnap este végig azt hallgattam, mi a feleség kötelessége, meg hogy a családnak össze kell tartania. Erzsébet megint régi filmekből idézgetett, mintha attól igazabb lenne, amit mond.