— Egy rendes férj nem nézi végig, ahogy az anyja nap mint nap megalázza a feleségét — válaszolta Nóra keményen. — Egy rendes férj kiállna a családja mellett. Nem bújna el az anyja mögé, amikor dönteni kellene.

Gábor arca vörösre gyúlt a dühtől. Odalépett a fogashoz, lerántotta róla a kabátját, majd ideges mozdulatokkal belebújt a cipőjébe.

— Ezt nem hallgatom tovább! — kiáltotta, miközben rángatva felhúzta a cipzárt. — Nem fogom eltűrni, hogy az anyámat sértegessék! Elmegyünk innen. És vissza sem jövünk!

— Menjünk, fiam, azonnal menjünk! — bólogatott Erzsébet sietve, miközben kapkodva összeszedte a táskáját és a kendőjét. — Hadd üljön itt egyedül a drága lakásában! Majd megtudja, milyen nélkülünk!

Nóra nem szólt semmit. Csak nézte, ahogy sietve pakolnak, mintha valami hatalmas erkölcsi győzelmet arattak volna. Benne azonban nem támadt félelem. Épp ellenkezőleg: a mellkasában lassan szétáradt egy nyugalmas, meleg érzés.

Amikor Gábor és Erzsébet már az előszobában álltak, mindketten az ajtó felé fordultak, de még vártak egy pillanatot. Talán arra számítottak, hogy Nóra utánuk kap, megállítja őket, bocsánatot kér. A nő azonban odalépett hozzájuk, és szélesre tárta az ajtót.

— Viszontlátásra — mondta higgadtan. — Sok sikert egy engedelmesebb meny megtalálásához.

— Meg fogod még bánni! — sziszegte Erzsébet a küszöbről. — Egyedül maradsz, és senkinek sem fogsz kelleni!

— Inkább legyek egyedül, mint veletek — felelte Nóra halvány mosollyal.

Gábor mintha még mondani akart volna valamit, de Erzsébet megragadta a kabátujját, és kirántotta a lépcsőházba. Lépteik hangosan visszhangoztak odakint. Nóra becsukta mögöttük az ajtót, határozottan ráfordította a kulcsot, majd egy pillanatra mozdulatlanul maradt.

Csend lett.

Hosszú idő óta először nem töltötte be a lakást kiabálás, panaszkodás, utasítgatás vagy bírálat. Senki sem kérte számon, senki sem oktatta ki, senki sem méricskélte minden mozdulatát. Nóra bement a nappaliba, és leült a kanapéra.

Elvált. Vagy legalábbis hamarosan el fog válni, amint a hivatalos eljárás lezárul. De a lényeg már megtörtént. Gábor elment az anyjával. És Nóra érezte, hogy aligha tér vissza úgy, ahogy eddig.

Hátradőlt, fejét a kanapé támlájának vetette, és lehunyta a szemét. Furcsa volt. Azt gondolta volna, hogy ilyenkor össze kellene törnie, sírnia kellene, kapaszkodnia valamibe, ami elmúlt. De könnyek nem jöttek. Csak mély, tiszta megkönnyebbülés.

A saját lakásában, egyedül, Nóra olyan békét érzett, amilyet már évek óta nem. Mintha végre teljes tüdővel vehetne levegőt. Nem szólt rá senki, hová tegye a törölközőt. Nem fintorgott senki az ebéd fölött. Nem oktatta ki senki arról, milyen egy „rendes” feleség.

Felállt, és lassan végigsétált a szobákon. Ugyanazok a falak, ugyanazok a bútorok, mégis minden tágasabbnak tűnt. Mintha Gábor és Erzsébet jelenlétével együtt valami nehéz, fojtogató levegő is eltűnt volna. Nóra kinyitotta az ablakot, és hagyta, hogy a friss levegő beáradjon.

Az életébe végre megérkezett az a csend, amelyre annyi ideje vágyott. Nem üres csend volt ez, hanem gyógyító. Olyan csend, amelyben nem volt szemrehányás, nem volt zsarolás, nem volt mérgező feszültség.

Teát készített magának, majd leült az ablak mellé a csészével a kezében. Odakint ment tovább a világ: emberek siettek az utcán, gyerekek nevetgéltek az udvaron, valahol egy kutya ugatott. Semmi sem állt meg csak azért, mert az ő élete épp új irányt vett.

Ekkor értette meg igazán: szabad lett. Megszabadult attól a férfitól, aki soha nem állt mellé. Megszabadult az anyósától, aki éveken át rémálommá változtatta az otthonát. És megszabadult attól a kényszertől is, hogy folyton bizonygassa: neki is joga van a saját döntéseihez.

Ekkor megcsörrent a telefonja. Az édesanyja hívta. Nóra felvette.

— Kicsim, minden rendben? Hogy vagy? — kérdezte az anyja aggódó, mégis gyengéd hangon.

Nóra kinézett az ablakon, és elmosolyodott.

— Jól vagyok, anya — mondta halkan, de biztosan. — Nagyon jól. Végre tényleg minden rendben van velem.

És ebben egyetlen szemernyi hazugság sem volt. Hosszú idő után először Nóra valóban boldognak érezte magát. Egyedül volt, igen — de a saját otthonában, a saját szabályai szerint, a saját életében.

És ez csodálatos érzés volt.