— Hallom — morogta Gábor komoran, és az állkapcsa megfeszült.

— Akkor mégis mire vársz? Tűröd, hogy így beszéljen az anyáddal?

Nóra azonban ekkor már nem hátrált meg. Túl hosszú ideig nyelte le a sértéseket, túl sokszor hallgatott, amikor legszívesebben kiáltott volna. Évek óta viselte a beleszólást, a bűntudatkeltést, az állandó ellenőrzést. Most először érezte, hogy nincs benne több félelem. Csak a kimondandó igazság.

— Erzsébet, maga hosszú ideje úgy viselkedik, mintha az életünk az ön tulajdona volna — mondta Nóra lassan, minden szót külön megnyomva. — Meg akarta szabni, hogyan éljünk, mit gondoljunk, mit mondjunk, még azt is, hogyan érezzünk. Figyelte minden mozdulatomat, és én eddig csendben tűrtem. De ennek most vége.

Gábor némán állt. Látszott rajta, hogy minden mondatot lenyel, de nem emészt meg. Az arca egyre zártabbá vált, a tekintete elsötétült. Erzsébet közben tovább játszotta a sértett anyát: sírt, szipogott, és a fiára nézett, mintha Nóra épp valami megbocsáthatatlan bűnt követett volna el.

— Gábor, nézd meg, mit művel velem! — jajdult fel Erzsébet. — Én vagyok az anyád! Én hoztalak a világra, én neveltelek fel, én adtam oda mindenemet érted! Ő pedig így gyaláz engem!

Gábor lassan felemelte a fejét. Amikor Nórára nézett, a nő azonnal megértette: nem támogatást fog kapni. A férfi tekintetében nem volt melegség, sem kétely, sem együttérzés. Csak távolság.

— Tudod, mit, Nóra? — szólalt meg halkan, mégis metszően. — Én nem akarok olyan nővel élni, aki így beszél az anyámmal. Nem megy. És őszintén szólva már nem is akarom, hogy menjen.

— Gábor, az anyád évek óta megkeseríti a mindennapjaimat — próbálta Nóra utoljára elmondani. — Ezt tényleg nem veszed észre?

— Én azt látom, amit látok — vágta rá a férfi. — Magadra gondolsz, nem a családra. A lakást nem vagy hajlandó megosztani, a testvéremnek nem segítesz, anyámat megalázod. Nekem nincs szükségem ilyen feleségre.

— Így van, fiam! — kapott azonnal erőre Erzsébet, és színpadias mozdulattal letörölte a könnyeit. — Neked ennél sokkal jobb asszony jár!

— Elválok tőled — mondta ki Gábor. — A lakás maradhat a tiéd, nem kell tőled semmi. De te sem kellesz nekem.

Nóra különös, szinte váratlan könnyedséget érzett. Nem fájdalmat. Nem pánikot. Inkább azt, mintha egy régóta szorító bilincs hirtelen lepattant volna róla. Végre minden kimondódott. Végre nem kellett tovább úgy tenniük, mintha ez házasság volna.

— Rendben — felelte nyugodtan. — Add be a papírokat. Nem fogok ellenkezni.

Gábor meghökkent. Nyilván arra számított, hogy Nóra sírni kezd, könyörög, ígérget, kapaszkodik belé. De a nő hangja egyenletes maradt, az arca pedig békés. Szinte felszabadultnak tűnt.

— Te… komolyan beleegyezel? — kérdezte hitetlenkedve.

— Teljesen komolyan. Belefáradtam abba, hogy az anyád árnyékában éljek, miközben te úgy teszel, mintha semmi közöd nem volna hozzá. Elegem van abból, hogy a saját otthonomban szolgálónak érezzem magam. Elegem van a parancsolgatásból, a szemrehányásokból, a némaságodból.

— Hogy beszélhetsz így! — csattant fel Erzsébet. — Gábor rendes férj volt melletted! Te vagy hálátlan!