„Ez nem nektek készült.” Az anyósom rácsapta a fedőt a fazékra, a gyerekek üres tányérral ácsorogtak
Kegyetlen igazságtalanság fagyasztotta meg a pillanatot.
— Ez nem nektek készült. Ez a nagyapátok ebédje. Menjetek, majd anyátok megetet benneteket.
Az anyósom rácsapta a fedőt a fazékra. A zománcos perem élesen megcsörrent. A gyerekeim, a nyolcéves Anna és a hatéves Péter, ott ácsorogtak a konyha közepén, üres tányérral a kezükben. Ők vették elő a tányérokat a szekrényből, ők tették az asztalra, le is ültek szépen. Háromórás autóút után farkaséhesek voltak.
Péter csak pislogott. Anna Katalin mamát nézte, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem érti, mi történik.
— Kati mama… és mi? — kérdezte halkan.
— Nektek majd azt adja anyátok, amit főz. Én Istvánnak készítek ételt. Ő idős ember, diétáznia kell. Nem fogok én egy egész csapatra főzni.
Az „egész csapat” két gyereket jelentett. Két unokát. Ráadásul a saját vér szerinti unokáit, az egyetlen fiának a gyerekeit.
Én a konyhaajtóban álltam, még mindig az utazótáskával a kezemben. Alig léptem be a házba, épp csak levettem a csizmámat, de már akkor pontosan tudtam: hiba volt idejönnünk.
Hogy érthető legyen a helyzet.
Az anyósom, Katalin, a férje apjával, István bácsival él egy faluban, néhány tíz kilométerre Budapesttől, nem messze a járási központtól. Nagy, régi parasztházuk van, hatalmas kerttel, vagy tizenöt árnyi veteményessel, külön fürdőházzal, pincével, tele befőttekkel. A befőzései külön fejezetet érdemelnének: háromféle uborka, pácolt gomba, nyolcféle lekvár, kompótok, csípős paprikakrém. A pince roskadásig tele. Legalább fél évre elegendő élelemmel.
Mi Gáborral, a férjemmel és a gyerekekkel látogatóba érkeztünk hozzájuk. Ráadásul az én ötletem volt. Gábor már otthon mondta: „Júlia, biztos, hogy kell ez? Ismered anyámat.” Én meg azt feleltem: „Gábor, mégiscsak a nagymamájuk. A gyerekeknek látniuk kell őt is. Az én anyámnál minden szünetben ott vannak, a te anyádhoz meg három éve nem jutottunk el.”
Gábor csak vállat vont. Nem vitatkozott. Annyit mondott: „Júlia, én szóltam előre.”
Kivettünk egy hét szabadságot. A gyerekeknek új gumicsizmát vettünk, mert hát falun majd lehet a kertben csatangolni, pocsolyába lépni. Az anyósomnak ajándékba vittem egy jó minőségű gyapjúplédet, nagyjából tizenegyezer forintba került. István bácsinak inget csomagoltunk. Vittünk finomságokat is: csokoládét, jó sajtot, kolbászt, olyasmit, amit ott a faluban nemigen kapni.
Megérkeztünk. Katalin kijött elénk. Gábort megpuszilta. Nekem csak biccentett. A gyerekek közül Annának megcsípte az arcát, és ezt mondta:
— Milyen sovány ez a gyerek. Mivel eteted őket?
Mosolyogtam. Lenyeltem a választ.
Bementünk a házba. István bácsi a nappaliban ült, a tévét nézte, valami vetélkedő ment. Fel sem állt, csak odavetette:
— Szervusztok.
Letettük a csomagokat. A gyerekek fáradtak voltak, és láttam rajtuk, hogy nagyon éhesek. Ezért szóltam:
— Katalin, most értünk ide az útról. Meg lehetne etetni a gyerekeket?
— Épp most főtt meg a borscs. Friss. Menjenek kezet mosni.
A gyerekek már szaladtak is a fürdő felé. Én közben elkezdtem kipakolni a táskából, amikor a konyha felől meghallottam Anna hangját.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz