Erzsébet arca hirtelen megnyúlt. Láthatóan nem készült arra, hogy Nóra ilyen pontosan tisztában van a saját jogaival. Ő ahhoz volt szokva, hogy hangos szóval, erkölcsi zsarolással és anyai tekintéllyel mindenkit sarokba szoríthat. Most azonban ez a módszer váratlanul csődöt mondott.

— Gábor! — sikította hisztérikus éllel a hangjában. — Azonnal gyere ide! A feleséged teljesen elvesztette a józan eszét!

Gábor néhány pillanat múlva megjelent a konyhaajtóban. Gyanakodva nézett hol az anyjára, hol Nórára. Erzsébet még mindig a kezében szorongatta az egyik csészét, de az arca már lángolt a felháborodástól.

— Magyarázd meg neki, hogy ez a lakás közös! — követelte. — Itt okoskodik nekem, paragrafusokat emleget!

— Nóra, ne rendezz jelenetet — kezdte Gábor békítőnek szánt, ám valójában ingerült hangon. — Anyának igaza van. Ez a lakás kettőnké.

— Nem, Gábor — felelte Nóra nyugodtan. — A lakás az enyém. Különvagyon. Ajándékba kaptam. Nem közös szerzemény. Ha elválnánk, akkor sem kerülne felezésre. Továbbra is az én tulajdonom maradna.

— Miféle válás? — meredt rá Gábor döbbenten. — Egyáltalán miről beszélsz?

— Arról, hogy ezt a lakást nem nevezhetitek közösnek csak azért, mert nektek így kényelmes. Jogilag egyedül én rendelkezem vele. A nagymamám az én nevemre íratta, nem kettőnkére. Nem véletlenül.

— Nem véletlenül? — ismételte Gábor hitetlenkedve. — Tehát már előre úgy készültél, hogy semmit nem osztasz meg velem?

— Úgy kaptam, mint személyes ajándékot — mondta Nóra. — És igen, a nagymamám külön figyelmeztetett, hogy vigyázzak rá. Azt akarta, hogy legyen biztos pont az életemben. Egy otthon, amit senki nem vehet el tőlem.

Erzsébet olyan erővel csapta le a csészét az asztalra, hogy a tea kilöttyent a terítőre.

— Hát végre kibújt a szög a zsákból! — kiabálta. — Ilyen vagy te valójában! Kapzsi, számító nő! Férjhez mentél, de a lakást megtartod magadnak! Mindent csak magadnak akarsz, te elkényeztetett kisasszony!

Az anyósa valóságos jelenetet rendezett a konyhában. Kiabált, hadonászott, a hangja betöltötte az egész lakást, és Nórára zúdított minden vádat, ami csak eszébe jutott. Biztos volt benne, hogy a szomszédok is tisztán hallanak mindent.

— Hálátlan vagy! — visította Erzsébet. — Mi Gáborral befogadtunk a családunkba, te pedig most ki akarsz dobni minket a saját lakásodból! Még a férjed testvérét sem engeded be! Önző vagy és szívtelen!

— Senki nem dob ki senkit — mondta Nóra kimérten, karba tett kézzel. — Te és Gábor itt vagytok, itt éltek. De Zoltánnak nincs itt helye. Ez a lakás a férjemmel közös életünk tere, nem átjáróház.

— Miféle tér? Miféle jogon döntesz te erről? Gábor a férfi ebben a házban!

— Gábor nem tulajdonos csak azért, mert férfi — felelte Nóra keményen. — A papírok szerint ez az én lakásom. És jogom van megmondani, ki költözhet be ide, és ki nem.

— Nem tiszteled a családot! — tört ki újra Erzsébet.

— A férjedet sem becsülöd! Engem meg pláne nem! — emelte egyre feljebb a hangját Erzsébet, mintha a hangerő önmagában igazat adhatna neki. — Ez már mindennek a teteje! Gábor, hallod te, miket mer mondani?