Nóra gyomra összerándult. Az anyósa hangjából semmi jót nem olvasott ki. Erzsébet fejében már kész terv körvonalazódott, és Nóra biztos volt benne, hogy annak köze van az ő lakásukhoz.

— Pontosan mire gondol? — kérdezte visszafogottan.

— Hát mire gondolnék? Zoltán beköltözhetne ide egy időre — jelentette ki Erzsébet, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne. — A kisebbik fiamnak sürgősen lakhatásra van szüksége. Most valami borzalmas, közös szobát bérel, szörnyű körülmények között. Itt pedig ott áll egy üres helyiség.

Nóra érezte, hogy forróság fut végig az arcán. Zoltán, Gábor öccse, harmincéves felnőtt férfi volt, aki sosem tudta igazán összeszedni magát. Hol dolgozott, hol nem, folyton a munkahelyeire panaszkodott, közben pedig természetesnek vette, hogy az anyja kisegíti pénzzel.

— Erzsébet, ez szóba sem jöhet — mondta Nóra határozottan. — A lakás kicsi, és mi épp most rendezkedtünk be. Szükségünk van a saját életterünkre.

— Miféle élettérről beszélsz? — csattant fel az anyósa. — Az a szoba üres! Teljesen kihasználatlan! Zoltánnak meg nincs hová mennie. Gábor testvére, a saját vére. Hogy lehet egy családtagot így elutasítani?

Gábor némán állt mellettük, és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Nóra esdeklő pillantással nézett rá, de a férje kerülte a tekintetét.

— Anyának… bizonyos értelemben igaza van — szólalt meg végül halkan. — Zoltán tényleg bajban van. Nem tehetünk úgy, mintha nem tartozna hozzánk. A testvérem. Családtag.

— Gábor! — Nóra döbbenten meredt rá. — Te most komolyan ezt mondod? Ez a mi otthonunk. A mi nyugalmunkról van szó.

— Egy otthon akkor igazi otthon, ha a családnak is jut benne hely — szólt közbe Erzsébet oktató hangon. — Zoltán nem örökre jönne. Csak amíg összeszedi magát. Pár hónapról beszélünk, semmi többről.

— Én ebbe nem egyezem bele — vágta rá Nóra keményen. — És nem vagyok hajlandó tovább vitatkozni erről.

A levegő attól a naptól kezdve szinte tapinthatóan megnehezedett a lakásban. Gábor teljes mellszélességgel az anyja oldalára állt, és újra meg újra megpróbálta rávenni Nórát, hogy engedjen. Estéről estére ugyanoda jutottak: hosszú, kimerítő szóváltásokhoz, amelyek végül mindig veszekedésbe fulladtak.

— Nóra, próbáld már ésszel nézni a helyzetet — győzködte a férje, miközben idegesen rótta a köröket a nappaliban. — Zoltán a bátyám. A saját testvérem. Nem fordíthatunk neki hátat. Nincs pénze rendes albérletre, valami nyomorúságos munkásszállón húzza meg magát, mintha nem is lenne családja. Nálunk pedig ott áll üresen egy szoba.

— Pontosan azért üres, mert az a mi magánterünk része! — csattant fel Nóra. — Gábor, alig kezdtünk el végre kettesben, nyugodtan élni, állandó betolakodók nélkül. Erre most be akarod hozni ide a testvéredet?

— Nem örökre. Csak egy kis időre. Néhány hónapra.

— Az ilyen „néhány hónapból” szoktak évek lenni — vágta rá Nóra keserűen. — Láttam már elég efféle ideiglenes megoldást. Beköltözik, megszokja, aztán többé nem lehet kitenni.

— Hihetetlenül önző vagy — sértődött meg Gábor. — Csak a saját kényelmed érdekel. Neked a család semmit sem számít.