— Igen, most több minden beleférhet — felelte Nóra, miközben áttörölte az ablakpárkányt. — Csak ésszel kell bánnunk a pénzzel.

Leültek, és újraszámolták a háztartás kiadásait. Albérlet nélkül a jövő egyszerre sokkal derűsebbnek tűnt. Jobb minőségű ételek, néhány új ruha, olykor egy mozi vagy egy vacsora is beleférhetett. Nem kellett minden forintot görcsösen beosztaniuk.

— A nagymamád szó szerint kihúzott minket a bajból — mondta Gábor még aznap este, amikor teával a kezükben kiültek az erkélyre. — Szerencséd van, hogy ilyen rokonod van.

Nóra csak mosolygott. Nem válaszolt. A fejében újra meg újra Ilona figyelmeztetése visszhangzott: ez a lakás az övé, és csak az övé.

Az első hónap az új otthonban szinte észrevétlenül múlt el. A fiatal házaspár lelkesen rakta félre azt az összeget, amely korábban a bérleti díjra ment el. A havi százhúszezer forint az ő költségvetésükben hatalmas különbséget jelentett.

— Gondolj bele — számolgatott Gábor vacsora közben —, egy év alatt majdnem másfél millió forintot megspórolunk. Abból már lehet venni egy használt autót. Vagy rendesen felújíthatnánk a lakást. Annyi lehetőség nyílik meg előttünk.

Nóra valóban megkönnyebbült. Mintha egy súlyos teher került volna le a válláról. Már nem kellett a legolcsóbb termékeket keresniük a boltban, nem kellett minden apró vásárlást hosszasan mérlegelni. Az életük egyszerűbbé, kényelmesebbé vált.

— Mi lenne, ha először bútorokra gyűjtenénk? — vetette fel óvatosan. — Ez a kanapé már minden mozdulatra nyikorog, a szekrény meg alig áll a lábán.

— Előbb az autó — rázta meg a fejét Gábor. — A bútor ráér. Télen megint szenvedhetek a buszokkal, mire beérek dolgozni.

Tervezgettek, számolgattak, elképzelték, milyen lesz az életük egy-két év múlva. Gábor is hamar megszokta az új helyet. Bár a lakás kicsi volt, mégis kellemes. És számára a legfontosabb érv az volt, hogy nem kellett érte fizetni.

— Egyébként anyának még nem is meséltem róla — jutott hirtelen eszébe. — Meg kellene hívni, hadd nézze meg. Biztos örül majd, hogy végre saját lakásunk van.

Erzsébet már másnap tudomást szerzett az új otthonról. Gábor reggel felhívta, és büszkén elújságolta neki a hírt. Az anyósa nem is késlekedett: még aznap megjelent, hogy saját szemével mérje fel a lakást.

— No lám, ügyesen megoldottátok — mondta, miközben lassan végigsétált a helyiségeken. — Nem nagy, az igaz, de takaros. Jó helyen van, közel a közlekedéshez, a boltokhoz. Praktikus kis lakás.

Nóra azonban észrevette azt a furcsa csillanást Erzsébet tekintetében. Az asszony nem egyszerűen nézelődött. Mintha számolt volna, méricskélt volna, valamit már előre elrendezett volna magában. Benézett minden sarokba, elidőzött az ajtóknál, figyelte, melyik szoba mekkora.

— És ebben a másik szobában ki lesz? — kérdezte látszólag mellékesen, amikor megállt a kisebb helyiség küszöbén.

— Egyelőre senki — válaszolta Nóra óvatosan. — Talán vendégszobának használjuk. Vagy Gábornak lesz dolgozósarka. Még nem döntöttük el.

— Vendégszoba? — vonta fel a szemöldökét Erzsébet. — Hát az elég nagy fényűzés. Egy egész szoba csak úgy üresen? Pedig hasznát is lehetne venni.