Nóra egy pillanatra meg sem tudott szólalni. Saját lakás. A gondolat szinte hihetetlennek tűnt. Ez szabadságot jelentett volna: megszabadulást az albérlettől, a havi bérleti díjtól, attól az érzéstől, hogy mindig mások döntéseitől függ. Olyan álom volt ez, amelyet eddig kimondani sem nagyon mert.

— Anya… ezt most komolyan mondod?

— Beszélek a nagyival. Úgy gondolom, nem lesz ellene kifogása. Te vagy az egyetlen unokája, és rajong érted. Kire hagyná, ha nem rád?

Ilona nem is gondolkodott sokáig, azonnal beleegyezett. Egy hónap sem telt bele, és minden szükséges papír elkészült. A nagymama beköltözött Nóra édesanyjához, a harmadik emeleti, kétszobás lakást pedig hivatalosan az unokájának ajándékozta. Az ajándékozási szerződést rendben bejegyezték.

— Lakj benne boldogan, drágám — ölelte magához Ilona azon a napon, amikor átadta neki a kulcsokat. — Ez a te külön tulajdonod. Ezt senkivel sem kell megosztanod.

Vésd jól az eszedbe: ez az otthon a tiéd, kizárólag a tiéd. Ajándékozás útján került a nevedre, ezért egy esetleges válásnál sem képez közös vagyont. Ezt soha, semmilyen körülmények között ne feledd.

Nóra szemét elöntötték a könnyek, amikor megcsókolta a nagymamáját. Szavakkal alig tudta kifejezni, mekkora hálát érzett ezért az ajándékért. A lakás nem volt fényűző, még csak tágasnak sem lehetett nevezni, de barátságos volt. Két apróbb szoba, egy konyha, valamint egy közös fürdőszoba és mellékhelyiség tartozott hozzá. Mégis az övé volt. Nem kellett havonta bérleti díjra költeniük, nem függtek többé egy főbérlő hangulatától, aki bármikor közölhette volna velük, hogy költözzenek.

— Köszönöm… annyira köszönöm — mondta Nóra halkan, miközben szorosan magához ölelte az idős asszonyt. — Fogalmad sincs, mennyit jelent ez nekem.

— Dehogynem, kincsem — simogatta meg Ilona az arcát. — Én is voltam fiatal, én is tudom, milyen az, amikor az ember más lakásában húzza meg magát. Mostantól van egy biztos helyed. Egy saját kis menedéked. Vigyázzatok rá Gáborral.

Nóra elmosolyodott, de legbelül pontosan értette, mit jelentettek a nagymama szavai. A lakás az ő nevén volt. Egyedül az övé. Ez nem önzés volt, hanem biztonság. Kapaszkodó. Függetlenség.

A költözés nem húzódott sokáig: két nap alatt mindent áthordtak. Nem volt sok ingóságuk. Néhány doboz ruha, pár edény, egy-két elhasznált bútor, apróságok, amelyekből addigi életük összeállt. Gábor emelgette a kartonokat, néha morgott a lépcső miatt, de összességében látszott rajta, hogy megkönnyebbült.

— Legalább a lakbér végre kiesik — jegyezte meg, miközben a kanapét próbálta a helyére tolni. — Havonta százhúszezer forinttal több marad nálunk. Az már nem kevés pénz.

Nóra a konyhaszekrénybe pakolta a tányérokat, és bólintott. Őt nem csupán a megtakarítás örvendeztette meg. Sokkal inkább az, hogy végre nem érezte magát kiszolgáltatottnak. Senki sem mondhatta nekik egyik napról a másikra, hogy menniük kell. Senki sem emelhette önkényesen a bérleti díjat. Ez a lakás falakkal körülvett nyugalmat jelentett számára.

— Akkor most már félretehetünk egy autóra — kezdett álmodozni Gábor. — Vagy egyszer végre elmehetnénk egy normális nyaralásra. Mondjuk Törökországba. A munkahelyemen már szinte mindenki volt ott, csak mi nem.