— Erzsébet asszony, talán most már ideje volna hazamennie — próbálkozott Nóra udvarias célzással. — Biztosan akad otthon is dolga.

— Ugyan miféle dolgom? Nyugdíjas vagyok. Nekem most az a legfontosabb, hogy segítsem a fiamat és a családját. Holnap reggel is átjövök, és tartunk egy alapos nagytakarítást. Megmutatom, hogyan kell rendesen felmosni a padlót. Nálad mindig csíkos marad.

Nóra lehunyta a szemét, és magában lassan elszámolt tízig. Minden nap újabb próbatételnek tűnt. Úgy élni, mintha valaki nagyítóval vizsgálná minden tettét, kimerítő és megalázó volt.

Aznap este, amikor Erzsébet asszony végre távozott, Nóra megvárta, amíg Gábor hazaér a munkából. A férje kimerülten lépett be az ajtón, az előszobában letette a táskáját, majd egyenesen a konyhába ment.

— Gábor, beszélnünk kell valamiről, és most komolyan — kezdte Nóra, miközben az asztalt terítette. — Az édesanyád… egyszerűen nem hagy levegőt venni. Folyton itt van, utasítgat, bírál, beleszól mindenbe, amit csinálok.

— Anya csak segíteni akar nekünk — felelte Gábor nyugodt hangon, közben már elő is húzta a telefonját. — Tapasztalt asszony, pontosan tudja, hogyan kell rendben tartani egy otthont. Őszintén szólva nem ártana, ha tanulnál tőle ezt-azt.

— Tanulnék tőle? — Nóra kezében megállt a tányér. — Gábor, felnőtt nő vagyok. Nincs szükségem arra, hogy valaki megtanítsa, hová tegyem a törölközőket, vagy kivel beszélhetek telefonon.

— Anyu tanácsaiban nincs semmi rossz — vont vállat a férje, fel sem pillantva a kijelzőről. — Jót akar. Azt szeretné, hogy nálunk minden rendesen működjön. Te pedig túl hevesen reagálsz jelentéktelen dolgokra.

— Jelentéktelen dolgokra? Hiszen minden lépésemet ellenőrzi!

— Nóra, ne nagyítsd fel a helyzetet. Anya egyszerűen gondoskodó típus. Mások örülnének egy ilyen anyósnak. Te meg folyton panaszkodsz. Neked úgy látszik, semmi sem felel meg.

Nóra lassan leült a székre. Akkor értette meg igazán, hogy Gábor egyáltalán nem érzékeli a problémát. Számára az anyja viselkedése természetes volt, sőt helyes. Olyan légkörben nőtt fel, ahol a teljes ellenőrzést gondoskodásnak nevezték, és most ugyanezt várta el a házasságában is.

Körülbelül egy hét telt el, amikor Nórát felhívta az édesanyja, és váratlan hírt osztott meg vele. A nagymamája, Ilona úgy döntött, hogy végleg odaköltözik a lányához.

— Szeretne közelebb lenni hozzánk — magyarázta Nóra anyja a telefonban. — Azt mondja, egyre nehezebben viseli az egyedüllétet. Nekem is megnyugtatóbb lenne, ha mellettem volna. Nóra, ugye te sem bánod?

— Dehogy bánom! — derült fel Nóra hangja. — Sőt, szerintem ez nagyon jó döntés. Nagyi csodálatos ember, biztos vagyok benne, hogy remekül meglesztek együtt.

Ilona mindig is bölcs, tapintatos asszony volt. Soha nem tolakodott bele mások életébe, nem osztogatott kéretlen tanácsokat, és ösztönösen tiszteletben tartotta mások határait. Mindenben az ellentéte volt Erzsébet asszonynak.

— Eszembe jutott valami — folytatta az anyja elgondolkodva. — Ha a nagymamád hozzám költözik, az ő lakása üresen marad. Kétszobás, harmadik emeleti, világos, jó állapotban van. Mi lenne, ha neked ajándékozná? Vagy legalább végrendeletben rád hagyná? Hiszen előbb-utóbb úgyis te örökölnéd.