– Dolgozom – mondtam nyugodtan, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. – Én vagyok a fórum egyik szinkrontolmácsa. A főfülkében ülök. Azt az előadást, amelyet ön az imént fülhallgatón keresztül hallgatott, Gábor úr, én fordítottam. Angolról, németről, franciáról. Hét éve ezt csinálom.

A csend olyan sűrűvé vált körülöttünk, mintha víz alá kerültünk volna.

– Most pedig – folytattam, miközben a német partner felé fordultam, és hibátlan angolsággal váltottam nyelvet –, engedjék meg, hogy lefordítsam a vendégeinknek, miről beszélgettek itt az előbb. Angolra. Elvégre ez a szakmám. A pontos fordítás.

És fordítottam.

Egyenletesen, higgadtan, egyetlen fölösleges hangsúly nélkül, ugyanúgy, ahogy bármelyik előadást szoktam. Elmondtam a harmadik mellékletet és azokat a számokat, amelyek nem egyeztek az eredetivel. Elmondtam a „gyenge angolos” partnereket, akik majd aláírnak valamit anélkül, hogy rendesen átnéznék. Elmondtam a szívecskés papírt a butácska leendő menynek. És elmondtam azt is, hogy mindenkinek megvan az ára.

Egyetlen szót sem tettem hozzá a sajátomból.

Nem is kellett.

Csak hangosan kimondtam azt, amit ők maguk mondtak el, abban a biztos tudatban, hogy sötétben beszélnek, és senki illetéktelen nem érti őket.

A német partner a második mondatnál már nem mosolygott. A harmadiknál letette a poharát. A fórum szervezőjének kifutott a vér az arcából. Az egyik igazgatósági tag lassan Gábor felé fordult.

Kinga kinyitotta a száját, de nem talált szavakat. Sem magyarul, sem angolul. Aznap este először történt meg, hogy a mindig olyan magabiztos nyelve egyszerre mindkét nyelven cserbenhagyta.

Gábor tett felém egy lépést.

– Fogalmad sincs, mit művelsz – sziszegte.

– Dehogynem – feleltem, és egyenesen a szemébe néztem. – Szóról szóra értem. Ez az egyetlen dolog, amiben igazán jó vagyok.

Azzal megfordultam, és visszamentem a fülkébe. A szünet véget ért, engem pedig várt a következő előadás. A munka munka.

Az üveg mögül, miközben felvettem a fejhallgatót, még láttam, ahogy a német partner élesen mond valamit a szervezőnek. Láttam, ahogy az igazgatóság tagjai körbeveszik Gábort. Láttam Kingát is, amint szinte beleroskad az ablak melletti fotelbe.

A hangjuk már nem jutott el hozzám. Lezártam a csatornát.

Ennyi elég volt.

A kezem nyugodtan pihent a vezérlőpulton. Amikor elkezdtem fordítani a második előadást, a hangom egyetlen pillanatra sem remegett meg.

A telefonom a zsebemben rezegni kezdett.

Márk.

Egyszer. Aztán másodszor. Majd harmadszor.

Képernyővel lefelé fordítottam, és visszatértem a munkához.

Három hét telt el azóta.

Az esküvő elmaradt. Nem én mondtam le. Egyszerűen magától omlott össze, úgy, ahogy egy vonatjárat is megszűnik, ha közben leszakad előtte a híd.

Gáborra a fórum után nagyon kellemetlen beszélgetés várt az igazgatósággal. A német féllel pedig még annál is rosszabb. Ők attól kezdve minden szerződés minden mellékletét újra átnézték. Hogy ennek mi lesz a vége, nem tudom. És őszintén szólva nem is akarom tudni.

Kinga nem keresett. Egyszer sem, három hét alatt. Az a nő, akinek mindig akadt számomra egy-egy angol szava, hirtelen minden nyelven elnémult.