– Jó kislányt fogott ki magának Márk – mondta Gábor társasági könnyedséggel a németnek, miközben megforgatta a poharát. – Csendes fajta. Könyveket fordítgat. A mi fiunk mellé pont ilyen kell. Árnyék, nem nap.

A német udvariasan bólogatott.

– Ami pedig ezeket a magyar szerződéseket illeti – folytatta Gábor halkabban, közelebb lépve hozzá –, ne aggódjon a harmadik melléklet megfogalmazásai miatt. Az ottani partnereim nem tudnak magyarul, az angoljuk is legfeljebb iskolai szint. Azt a fordítást írják majd alá, amelyet mi adunk nekik. Abban pedig már a mi számaink lesznek, nem az eredetiek.

A német nevetett egyet, de abban a nevetésben ott volt a bizonytalanság. Úgy nevet az ember, amikor nem tudja eldönteni, tréfát hallott-e vagy beismerést.

Kinga mellette állva kortyolt a pezsgőből, majd angolul hozzátette:

– A leendő menyünkkel is ugyanez lesz. Kap egy szép papírt szívecskékkel, belül pedig ott a szerződés. Mosolyog majd, szegény kis butácska, azt hiszi, végre megszerettük. Az esküvő után majd rájön, mit írt alá.

Gábor ekkor koccintott a némettel, és olyan hétköznapi hangsúllyal mondta ki a következő mondatot, mintha csak az időjárásról beszélne:

– Mindennek ára van. A menyeknek, a partnereknek, a tolmácsoknak is. Csak azt kell tudni, melyikük tud számolni, és melyikük nem.

Én pedig ott álltam.

az üvegfal mögött, üres pohárral a kezemben.

Hat hónapon át lenyeltem mindent. A liftben elejtett megjegyzéseket, az apa nélküli gyerekkoromra tett célzásokat, az olcsónak nevezett parfümömet, az összes apró szúrást. Azért hallgattam, mert ők Márk családja voltak. Mert szerettem őt. Mert azt hittem, a fecsegésük valójában nem érint engem, csak valami kellemetlen háttérzaj, amit túl lehet élni.

De amit akkor hallottam, már nem egy rosszindulatú vacsorai megjegyzés volt.

Azt hallottam, hogy az az ember, aki néhány perccel korábban még atyai jóindulattal mosolygott rám, éppen átverni készül azokat a partnereket, akiknek aznap dolgoztam. Azt hallottam, hogy az eljegyzésemet csapdának nevezik, csak éppen szívecskékkel díszített papírba csomagolva. És azt is hallottam, hogy engem, aki hét éve dolgozom szinkrontolmácsként, fennhangon azok közé sorolnak, akik „nem tudnak számolni”.

Akkor valami végre átkattant bennem.

Nem robbantam fel. Nem öntött el a düh. Éppen ellenkezőleg: hideg, metszően tiszta nyugalom szállt rám. Olyasmi, amit akkor érez egy tolmács a fülkében, amikor az előadó hirtelen gyorsítani kezd, ő pedig egyetlen pillanat alatt rájön: menni fog.

Letettem a poharat. Kihúztam magam. Aztán kiléptem a személyzeti folyosóról, egyenesen oda, a panorámaablak mellé, hozzájuk.

– Jó estét – szólaltam meg magyarul. – Gábor úr. Kinga asszony.

Az arcuk látványa minden addigi hónapért kárpótolt.

Kinga úgy meredt rám, mintha a liliomokkal teli váza kezdett volna beszélni. Gábor összehúzta a szemét, és talán életében először nézett rám igazán.

– Lilla? Te meg… hogy kerülsz ide? – préselte ki magából.

Közben már többen is közeledtek felénk: a fórum szervezője, két igazgatósági tag, a német partner a saját tolmácsával, és még néhány vendég pohárral a kezében. Szünet volt, mindenki örült valaminek, ami köré oda lehetett gyűlni.