– Miért dermedtél így meg? – súgta oda. – Rosszul vagy?

– Semmi baj – feleltem. – Csak boldog vagyok.

Azt hiszem, életemben még soha nem került ennyi erőmbe kimondani azt a szót, hogy boldog.

Óvatosan letettem az evőeszközt, majd kortyoltam egy keveset a vízből, hogy visszanyerjem a hangomat, és az arcom se áruljon el. A hátam egyenes maradt. A tartásomat bármilyen helyzetben meg tudtam őrizni; ezt is megtanítja az üvegkalitka, a tolmácsfülke fegyelme.

Belül azonban már nem voltam zavarodott. A döbbenet elpárolgott, és a helyén valami hideg, tiszta nyugalom állt meg. Valami, ami az első közös vacsora óta lassan, észrevétlenül érlelődött bennem. Most végre nevet kapott.

Egész este mosolyogtam rájuk. Nevettem a tréfáikon. Hagytam, hogy Kinga anyás mozdulattal eligazítsa a homlokomba hulló tincset. Tökéletes leendő menyük voltam: hálás, engedelmes, kissé együgyű. Pontosan olyan, amilyennek látni akartak.

Hadd higgyék, hogy megszelídítettek. A betörtnek hitt állatban épp az a veszélyes, hogy az idomár egy idő után nem fél tőle.

Hazafelé Márk terveket szőtt. Hol lakjunk majd, mikor legyen az esküvő, hány gyerekünk legyen. Hallgattam, bólogattam, és közben szerettem őt. Ugyanakkor már tisztán láttam: ez a gyengéd, jó ember egész életében a nem észrevételt fogja választani. Nem rosszindulatból. Nem számításból. Hanem mert a kényelemhez szokott. Mert neki mindig egyszerűbb lesz úgy tenni, mintha az anyja angol mondatai csak kellemes háttérzaj lennének.

Én viszont többé nem tudtam így élni.

Egy hét múlva a cégcsoport éves fóruma következett. A legnagyobb rendezvény volt mindabból, amiben hét év alatt részt vettem. Külföldi partnerek, igazgatósági tagok, két fülkében futó szinkrontolmácsolás. Nekem a főterem jutott.

Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy Gábor és Kinga is ott lesznek. Ő az igazgatóság egyik tagjaként, ő pedig a tag feleségeként. Néha a sors olyan lapokat oszt, hogy az ember először a saját szemének sem hisz.

A fórum már harmadik órája tartott. A terem erkélyén, az üvegfalú tolmácsfülkében ültem, fejhallgatóval a fülemen, és egy német partner logisztikáról szóló előadását fordítottam. A hangom egyenletes volt, a légzésem kimért, a kezem nyugodtan pihent a pulton.

Az ilyen órákban az ember eltűnik. Nincs saját teste, nincs saját élete. Csak a beérkező idegen beszéd létezik, meg a kimenő magyar mondatok, közöttük pedig az a hajszálvékony húr, amelyet egyetlen másodpercre sem szabad elszakítani.

A szünetben levettem a fejhallgatót, hogy igyak pár korty vizet. A szinkrontolmács fülkéje különös szerkezet: kifelé alig hallatszol, befelé viszont, ha a technikai csatorna nyitva marad, és valaki a közelben beszél, meglepően tisztán bejönnek a hangok. A másik fülkében dolgozó kollégám kiment cigarettázni, és maga után nyitva hagyta a szolgálati folyosóra vezető ajtót.

Ekkor meghallottam őket.

Ismerős hangok voltak.

Gábor és Kinga a panorámaablaknál álltak, alig pár lépésre a személyzeti bejárattól. Pohárral a kezükben pihentek az ünnepélyes programrészek között. Velük volt az a német partner is, akinek az előadását az imént tolmácsoltam, mellette pedig a német fél saját fordítója. Mindannyian angolul beszéltek. És egyetlen embert leszámítva mindenki meg volt győződve arról, hogy pontosan érti a helyzetet.