Összezavarodtam. Őszintén. Az a páncél, amelyet hat hónapon át növesztettem magam köré velük szemben, hirtelen feleslegesnek tűnt. Lehet, hogy mindent csak én képzeltem bele? Lehet, hogy valóban csupán sokáig méregettek, most pedig végre elfogadtak?

Márk ragyogott. Az asztal alatt megszorította a térdemet, és odasúgta:

– Látod? Én megmondtam. Megszerettek.

Én pedig, ostoba módon, hittem neki. Engedtem magamnak, hogy végre kifújjam a levegőt. Hagytam, hogy a melegség elinduljon bennem.

Azt hittem, végre tényleg átjárhat egészen, a mellkasom legmélyéig.

Kinga ekkor poharat emelt rám. A vendégek tapsoltak, a pincér pezsgőt töltött, a buborékok vékony, ezüstös fonalakként futottak felfelé az üveg falán. Citrom illata keveredett a gyertyák viaszos melegével, és egy röpke pillanatra úgy éreztem, nem vagyok más, csak egy átlagos menyasszony egy átlagos eljegyzési vacsorán, akit végre szeretnek.

Én is felemeltem a poharamat, és megköszöntem Gábornak. Őszintén. Melegen. Hat hónap óta először úgy, hogy nem tartottam magam elé pajzsot. Ő pedig rám bólintott azzal a puha, atyai mosollyal, amelyet addig csak kívülről ismertem.

Aztán a felesége felé hajolt.

Az arca továbbra is kedves maradt, a vendégek felé fordítva, mintha még mindig ugyanannak a megható jelenetnek lenne a része. Csakhogy közben egészen halkan, angolul megszólalt:

– Well done. She swallowed it whole.

Szép munka. Az egészet lenyelte.

Kinga úgy válaszolt neki ugyanazon a nyelven, hogy közben továbbra is engem nézett mosolyogva, és a poharát a szájához emelte.

– Persze, hogy lenyelte. Az ilyenek éheznek egy kis melegségre. Most már kezelhető lesz. Az esküvő után pedig a szerződés mindent a helyére tesz. Egyetlen forintot sem visz ki ebből a családból, történjék bármi.

– A házassági szerződés nagyszerű találmány – helyeselt Gábor, miközben koccintott az asztal túlsó végén ülő üzleti partnerével. – Romantika a butácskáknak, papírmunka az okosaknak.

A mellkasomban az előbb még szétáradó melegség hirtelen megdermedt. Lassan, nyúlósan, mint amikor a gyertya viaszából egy csepp ráfagy a terítőre.

Ott ültem felemelt pohárral, az arcomon odaragasztott mosollyal. Most már én is tartottam a szerepet, ugyanúgy, ahogy ők tették hónapokon át. Belül nem történt semmi látványos. Nem omlott össze a világ. Csak üres lett minden, és félelmetesen csendes.

A köszöntő, a meghatottság, a „van tartása és esze” dicséret… mind csak előadás volt. A legjobban sikerült jelenetük. Nem enyhültek meg. Nem fogadtak el. Egyszerűen rájöttek, hogy ostorral nem jutnak velem semmire, ezért elővették a mézesmadzagot. Meg akartak szelídíteni. Hajlékonnyá tenni. Aztán jöhetett volna a papír, amelyben engem már előre kivonnak az egyenletből.

Márk boldog szemmel nézett rám, és semmit sem értett az egészből. Ugyanazokat a mondatokat hallotta, amelyeket én. Ugyanabban a drága iskolában tanult angolul, ahol az ilyesmit nem lehetett nem megtanulni. De neki ez csak háttérzaj volt. A szülei elegáns, idegen nyelvű zsongása, amelyet gyerekkora óta ösztönösen kizárt.