– Egyébként – élénkült fel hirtelen Márk, és az asztal felé fordulva hangosabban folytatta –, anya, tudtad, hogy Lilla nem valami hétköznapi magántanár? Komolyan foglalkozik nyelvekkel. Igazából pontosan nem is tudom, hogy hívják azt, amit csinál, valami fordítós, fontos dolog.

Megdermedtem. Tessék. A puska, amelyet nem én töltöttem meg. Márk a kezében tartotta az igazságot a munkámról, és úgy forgatta, mint egy gyerek a töltött fegyvert, fogalma sem lévén róla, mi van benne.

– Milyen érdekes – fordult felém Kinga odaragasztott mosollyal. – És mit fordít, kedveském? Porszívó-használati útmutatókat?

A vendégek udvariasan felnevettek. Gábor egy pillanatra rám emelte a tekintetét; azt a figyelmes, méricskélő pillantását. És akkor megértettem, hogy most dől el minden. Ha kimondom az igazat, vége a játéknak. Óvatosabbak lesznek, vigyáznak majd a szavaikra, és soha többé nem tudom meg, mit gondolnak rólam valójában. Ha hallgatok, megmaradok a vakfoltjuknak. A titkos szobájuknak.

Én a szobát választottam.

– Többnyire szépirodalmat – hazudtam könnyedén. – Regényeket. Unalmas, de megfizetik.

Kinga azonnal kiengedett. A regény számára komolytalan volt, női limlom, valami, ami az ő látóhatára alatt helyezkedik el. Már el is fordult Gábor felé, és angolul odavetette, hogy „ponyvakönyvek fordítója pontosan az, amit egy anyjára nem hallgató fiú megérdemel”.

Gábor bólintott. De a szemét nem kapta el rólam rögtön.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, meddig bírom még ezt a szerepet. És egyáltalán miért játszom. Márk iránti szerelemből? Makacsságból? Vagy azért, mert valahol legbelül már érlelődött bennem egy hideg, nyugodt döntés, amelynek még nem jött el az ideje?

Márk egész úton arról beszélt, milyen kedves volt ma az anyja. Fogtam a kezét, és hallgattam. Előttünk állt az eljegyzés. Étterem, pohárköszöntők, gyűrű. Hivatalos belépés abba a családba, amely engem liftnek és jöttmentnek nevezett.

Elmosolyodtam az autó sötétjében. Legyen hát étterem.

Az eljegyzést május végére tűzték ki. Az éttermet Gábor választotta: visszafogott, drága hely volt, tompa fényekkel és olyan pincérekkel, akik szinte árnyékként suhantak az asztalok között.

Én érkeztem elsőnek. Leültem, elsimítottam a ruhám anyagát, és kihúztam magam. Hét év tolmácsfülkében eltöltött munka után megszoktam, hogy a kezdés előtt felmérem a termet: merre vannak a kijáratok, honnan jöhet zaj, merről áramlik majd a legerősebb hang. Szakmai beidegződés. Azon az estén nem munkához lett rá szükségem.

Márk már otthon odaadta a gyűrűt, kettesben. Szép volt: vékony, elegáns, semmi hivalkodás. Ő választotta. Abban a pillanatban annyira szerettem, hogy majdnem elfelejtettem, miért viselem el a családját. Majdnem.

A szülei érkeztek utolsóként. Kinga smaragdzöld ruhában, hajszálpontosan beállított frizurával, Gábor pedig olyan öltönyben, amely többe kerülhetett, mint az én háromhavi keresetem. Aztán valami furcsa történt.

Kedvesek voltak.

Gábor kihúzta nekem a széket. Kinga azt mondta, a ruha „meglepően jól áll” rajtam. A főételnél Gábor a késével finoman megkocogtatta a poharát, felállt, és pohárköszöntőt mondott. Arról beszélt, hogy a család a legfontosabb, hogy örül, amiért a fia megtalálta a párját, és hogy én, mint kiderült, „határozott, eszes lány” vagyok. Egyenesen rám nézett, mosolygott, és ezúttal a mosoly a szeméig is elért.