Kinga jégért jött be.

– Kedveském, csak óvatosan azzal a késsel – szólt oda magyarul. – Látszik, hogy a keze nincs ilyesmihez szokva.

Bólintottam, és tovább vágtam a zöldet. Ő háttal állt nekem a hűtőnél, amikor belépett az egyik barátnője. Kinga halkabbra fogta a hangját, és angolul fordult hozzá, teljes magabiztossággal, mintha a konyhában serénykedő menyasszony csak díszlet volna, a díszletek pedig nyilván nem értenek nyelveket.

– Képzeld csak – kezdett bele csilingelő, elégedett hangon Kinga.

– A mi Márkunk, azokkal a kilátásokkal, és ez… – folytatta Kinga. – Egy lány a semmiből. Se család, se név, se pénz.

– Hátha szerelem – kuncogott a barátnője.

– A szerelem egy év alatt elpárolog, a vezetéknevet viszont örökre megkapja. Tudod, mi ez? Felvonó. Talált magának egy liftet, amellyel egyetlen emeletet sem kell gyalog megtennie, mégis feljut a magasba. És az én fiam még az ajtót is tartja neki.

A kés megállt a kezemben. Nem azért, mert fájt, amit mondott. Hanem mert túlságosan pontos volt. Ez dühített a legjobban: ez a nő okos volt. A szándékai alantasak, de a megfogalmazásai tűélesek. Lift. Hát persze.

Letettem a kést a pultra, megtöröltem a kezem a konyharuhába, aztán feléjük fordultam. Mindketten rám néztek. Nyugodtan, kissé fölényesen, úgy, ahogy arra a pincérnőre szokás pillantani, aki rosszkor lép az asztalhoz.

– Kinga, a jeget tálkába tegyem, vagy osszam szét rögtön a poharakba? – kérdeztem egyenletes hangon.

– Tálkába, kedveském.

Felvettem a jeget. Amikor elhaladtam mellettük, halkan, magyarul, nem is Kingára, hanem a barátnőjére nézve megjegyeztem:

– Tudja, a liftek alattomos szerkezetek. Olyan könnyű két emelet között bennük ragadni. Főleg akkor, ha az ember azt hiszi, egyedül utazik.

A barátnője pislogott egyet. Kinga alig észrevehetően megemelte az állát, mintha nem értené, honnan húz be a hideg. Én pedig kimentem a nappaliba a jéggel teli tálkával, az arcomon makulátlan, fehér nyugalommal.

Értik, nem lepleztem le magam. Nem mondtam, hogy mindent értek. Csupán visszadobtam nekik a saját gondolatuk alakját, pontosan tudva, hogy az értelmét úgysem rakják össze. Apró bosszú volt. Titkos és jelentéktelen. Akkor mégis ez tartott a víz felszínén.

Az asztalnál Gábor épp valami szerződésről faggatta az egyik üzlettársát, mindenki nevetgélt, az evőeszközök finoman csilingeltek, rozmaring és drága bor illata keveredett a levegőben. Leültem Márk mellé, ő pedig, ahogy mindig, a terítő alatt megkereste a kezemet.

– Miért vagy ilyen csendes? – súgta oda.

Na, ez volt az a pillanat. Elmondhattam volna. Felé fordultam, és megpróbáltam óvatosan, kerülőúton kezdeni.

– Márk, nem érzed úgy, hogy anyukád… kicsit hűvös velem?

Úgy sóhajtott, mintha századszor kérdezném meg tőle, miért szürke az ég.

– Ugyan, ismered anyát. Eleinte mindenkivel ilyen. Néha még velem is magázódni kezd, amikor dühös – mosolyodott el. – Ne foglalkozz vele. Adj neki időt.

Időt. Minden egyes vacsorán időt adtam nekik. Két hónapja adtam nekik időt, ők pedig ezt arra használták, hogy újabb és újabb képeket találjanak ki rólam.