Anyám mindig azt mondogatta: ne ugyanazzal az ostoba aprópénzzel fizess vissza a bolondoknak, hanem úgy válaszolj, hogy észre se vegyék, mikor veszítettek. Megittam a vizemet, és elhatároztam, kipróbálom, igaza volt-e.

– Kinga, igaz, hogy az élete felét Londonban töltötte? – kérdeztem magyarul, ártatlan hangon. – Biztosan gyönyörűen beszél angolul.

Az asztal körül mintha egy fokkal csendesebb lett volna a levegő. Kinga kivirult; a dicséret jobban esett neki, mint a vacsora.

– Ó, teljesen folyékonyan beszélek. Miért?

– Semmi különös – mosolyogtam rá ugyanolyan hibátlanul, ahogyan ő mosolygott rám egész este. – Csak a kiejtésén érződik a jó iskola. Rögtön hallani, ha valaki sokat… társalgott.

Ő bóknak vette, és még szélesebbre húzta a száját. Gábor viszont egy árnyalattal figyelmesebben nézett rám, fél másodperccel tovább, mint ahogy az ember egy bútordarabot szokott szemügyre venni. Valami a hangsúlyomban megkarcolhatta azt a hallását, amely tárgyalótermekhez szokott. Aztán elhessegette a saját gyanúját, és töltött magának konyakot.

Én pedig akkor megértettem valami nagyon egyszerűt. Úgy beszéltek előttem, mintha nem is lennék jelen. Mintha a fülem csupán fal volna, amely mögött bármit ki lehet mondani következmények nélkül. És nálam volt valami, ami előttem egyetlen menyasszonynak sem: kulcs ahhoz a zárt szobához, amelyben ők biztonságban hitték magukat. Csakhogy erről fogalmuk sem volt.

Hazafelé taxival mentünk. Márk lelkesen magyarázta, mennyire örül, hogy tetszettem a szüleinek. Én az ablakon át a nedves fényű utcai lámpákat figyeltem, és azon gondolkodtam: most mondjam el neki? Vagy várjak, és nézzem meg, milyen mélyre képes ez a két ember ásni, miközben biztosak benne, hogy sötétben dolgoznak?

A várakozást választottam. Akkor még azt hittem, ez csak átmeneti. Hogy majd összecsiszolódunk. Hogy fél év alatt meglátják bennem az embert.

Milyen naiv voltam.

Másnap reggel Márk kávét hozott az ágyhoz, és közölte, hogy az anyja máris meghívott minket a következő hétvégére. Megint vacsora. Megint ugyanaz az asztal, ugyanaz a kilátás a folyóra, ugyanazok a gyűrűk Kinga ujjain.

– Elmegyünk? – kérdezte reménykedve.

– Elmegyünk – feleltem.

Valahol bennem pedig már kattogni kezdett a szakmai stopper. Az a bizonyos belső óra, amely azt méri, meddig hiszi még a beszélő, hogy senki sem érti.

Két hónap alatt ötször jártam azon a hetedik emeleten. Öt vacsora, és egyetlen olyan sem akadt, amelyen ne történt volna meg ugyanaz.

Idővel megtanultam előre megérezni, mikor kezdődik. Többnyire a második pohár után. Kinga finoman megtörölte a száját, félig Gábor felé fordult, és könnyed, dallamos angolsága úgy folyt át a salátástál fölött, mint valami elegáns háttérzene, amelyet a kristályhoz koccanó gyűrűi kísértek. Én desszert előtt kezet mostam, és a nyitva hagyott konyhaajtón át hallgattam, ahogy darabokra szednek.

Azon az estén vendégek is voltak náluk. Gábor üzlettársa a feleségével, valamint még egy pár az „ő köreikből” – mindegyikük arca ugyanúgy simára csiszolt, mindannyian úgy tartották a villát, mintha egy magazinfotó kedvéért pózolnának. Felajánlottam, hogy segítek a konyhában, mert elviselhetetlen volt szoborként ülni közöttük; a zöldfűszerek aprítása legalább adott valami feladatot a kezemnek.